„Másfajta táncszínházat akarok csinálni, mint amit eddig”

Az érzelmek mélyrétegei. Feszültséget teremt a csend és a mozdulatlanság. Interjú: Kozma Attilával, a Miskolci Balett új, Üvöltő szelek című táncszínházi előadásának koreográfusával és rendezőjével.

Bujdos Attila

Kozma Attila

Hatalmas vállalás a Miskolci Balett új táncjátéka: a világirodalom legellentmondásosabb szerelmi történeteinek egyikét, Emily Brontë Üvöltő szelek című regényét dolgozták színpadra. Beláthatóan nagyobb munka ez, mint a korábbi évadok klasszikusátdolgozásai, a Casablanca vagy az Álom luxuskivitelben: a mozgáson túl a zenének és a látványnak is egyenrangú szerepet szántak, nem véletlenül: sokféle érzékre ható, több rétegű, bonyolult történetet idéznek fel.

Az előadást dramaturgként, koreográfusként és rendezőként is Kozma Attila jegyzi. Vele beszélgettem.

Mi volt az, amit mindenek előtt el kellett döntenie ennél a munkájánál?

A romantika nagyon nem az én világom. De belemerülve a regénybe, megláttam benne a lehetőséget, hogy nagyobbat léphetünk a saját utunkon, mint a Casablanca vagy az Álom luxuskivitelben feldolgozásával. Sok munka volt vele, hogy a történetet az érthetőség és a követhetőség határáig lecsupaszítva, a regényt át- meg átszövő érzelmekre koncentráljak – ezek adhatják meg az azonosulás lehetőségét az előadóknak és a nézőknek is. Kellettek a korábbi munkáink is, hogy a Miskolci Balett azzal az igénnyel vághasson bele ebbe az előadásba: megmutatja az Üvöltő szeleknek ezeket a mélyrétegeit. Úgy érzem, egyre letisztultabb, amit és ahogyan teszünk. Mintha ez lenne valójában a Miskolci Balett első előadása. Mintha most indulnánk el.

Döntés kérdése az is, hogy mennyire engedi megmutatkozni a saját érzéseit a koreográfiájában és a rendezésében. Ebben az előadásban a vad, misztikus, érzelmes, sokszor együtt érző sodródásban megcsillan a távolságtartó iróniája is – úgy éreztem, semmilyen módon nem takarja el az ön alkotói személyiségét az előadás.

Követem a tanítást: nem vígjáték, ha nincs benne könny, és nem dráma, ha nincs benne humor. Nem hiszem, hogy egyetlen hangon elmesélhető bármilyen történet is. Ember írta, ember játssza – ez annyira összetett.

A nézői élmény sok hatásból épül. A korábbi koreográfiáihoz képest például feltűnő a kitartott csend szerepe.

Van, amikor ez indokolt és több feszültséget teremt, mint amire a zene képes. A karakterek így épültek fel a próbák során. Erős a táncosok színpadi jelenléte, képesek elvezetni a hangokon és a mozdulatokon kívüli világig. Abban, amit a zenével, csenddel itt elmondunk, erősen benne van az igény, hogy másfajta táncszínházat akarok csinálni, mint amit eddig.

Az érzelmek szélső értékeit a zene mutatja: a klasszikus és a modern váltakozása, ahogyan a vadságát a mély regiszterekre, a szívbe markoló pillanatokat a vonósok és a zongora magas hangtartományára bízza.

Rengeteg időt töltök a zene válogatásával. Éjjelibagoly-üzemmódban keresem a megfelelő hangzást. Tudatos a válogatás. Ez az első: ehhez illeszkednek a történet fordulatai. Rachmaninov zenéje ugyanúgy része az előadásnak, mint Guido Di Vona szerzeményei – ő a társulat táncművésze, remek zenei tehetséggel.

A vizualitás legalább akkora erővel bír, mint amennyit a zenének szán: eleven és misztikus színek járják át a teret, vonják fénybe a négy méter magas, óriási sírkőként is ható tömböket.

Dragos Dánielt, a társulat táncművészét kértem a világításra – vele már a Casablancában is dolgoztunk. Nagyon ismeri a kortárs fények hangulatát. Az volt az elvárásom, hogy hagyjuk a színházi szabványokat, semmi olyat nem szeretnék látni, amit eddig. Higgyük el, hogy nem kell a csilivili – a látvány a hangulat meghatározó része.

Valójában olyan, mintha mindent elmesélne az előadás, éppen csak meg nem szólal.

A János vitéz olyan előadásunk volt, ami ezt is megtette. És remélem, a Játékszínben olyat is csinálhatunk, amelyik megszólal.