Csábítással a képmutatás ellen

Simon Zoltánt kilenc szerepben láthatják a nézők az évad során. A Don Juan kapcsán – ami talán a legkomolyabb szerepe ezek közül – beszélgettünk a színésszel, aki szerint ez a darab nem pusztán a hódításról szól.

Az új idényben számos fontos szerepet kapott, a Don Juanban pedig ön alakítja a főhőst. Ez a terhelés értelmezhető a bizalom jeleként?

Az idei a nyolcadik évadom Miskolcon. Megvan a kellő bizalom, oda-vissza: nem ez az első szerepem, ami nagy felelősséggel jár. Úgy gondolom, azt látják, érdemes engem terhelni, mert ez a fajta nyomás segít abban, hogy kiteljesedhessek.

Többször osztanak önre olyan szerepet, amiben hangsúlyt kap a humor. Hogyan látja ezt?

Általában drámai és komolyabb hangvételű szerepek találnak meg. Emellett a humort egy nagyon fontos színészi eszköznek tartom. A Don Juan is egy vígjáték, még akkor is, ha a címszereplő nem egy klasszikus értelemben vett bohóc, hiszen rajta is lehet nevetni. Igaz volt ez egyébként Liliomra is. Fontos, hogy tudjunk nevetni. Ha mindennek csak a mélységét mutatnánk meg, az elég egyoldalú lenne.

Don Juan neve a csábítás szinonimájává vált. Valóban ennyire egyszerű karakterről lenne szó?

A Don Juan nem csupán a puszta csábításról, sokkal inkább a képmutatás elleni állásfoglalásról szól. A darab állítása szerintem, hogy mindnyájan képmutatóak vagyunk, ilyen világban élünk. Don Juan ezt nem csinálja, inkább tükröt tart elénk. Számomra ő egy zseni, aki alapos önvizsgálat után rájött, hol vannak a határai, és ezeken a kereteken belül mozog. Éppen emiatt nehéz vele azonosulni, még akkor is, ha kicsit mindannyian Don Juanok szeretnénk lenni. Egyes értelmezések szerint Don Juan keresi a rést a pajzson. Az én Don Juanom kicsit más. Nem a gyengeségeket célozza meg, hanem kihívást keres: nem a kielégülésben, hanem a vadászatban talál élvezetet. Don Juan karakteréhez a vonzalom szervesen hozzátartozik, azonban ezt nem feltétlenül úgy kell értelmezni, hogy csupán a nők körében kelt tetszést, inkább úgy, hogy ő egy vonzó ember, jó a társaságában lenni, vágyunk a közelségére. Mégpedig azért, mert ő az egyetlen, aki nem magáról beszél, hanem nyitott és kíváncsi az emberekre. A figyelme is őszinte.

Mivel megadja, majd elveszi ezt a figyelmet, sok csalódást okoz. Nem válik ettől negatív szereplővé Don Juan?

Nem tudnám megmondani, hogy pozitív, vagy negatív karakter. A szerelem – némi közhellyel élve – dupla fenekű: menny és pokol, a legerősebb drog. Amikor részese vagy, az hihetetlenül boldoggá tesz, amikor elveszíted, akkor pedig szenvedsz. Don Juan teljességében adja meg ezt az érzést: szenvedélyesen van jelen egy bizonyos időtartamig, aztán továbblép. A kérdés az, hogy az adott nő hálás-e azért, hogy egyszer együtt lehet egy ilyen személlyel, és átélheti ezt a szenvedélyt, vagy nem.

Milyen kihívást jelentett megformálni ezt a karaktert?

A legnehezebb ebben a szerepben elfogadni, hogy Don Juan karaktere nem esendő. Úgy vélem, az emberek alapvetően esendőek, én legalábbis biztosan. Tévelygek, hibázom, bizonytalankodok, mérlegelek, bánkódok. Szeretem az olyan szerepeket, ahol látni egy magabiztos férfit, aki egyszer csak olyan helyzetbe kerül, ahol gyengének bizonyul. A teher alatt megrogyunk, aztán talpra állunk. Ez egy emberi dolog. Don Juan mégsem rogy meg: egyenes vonalon menekül a vég felé. Ezért is nem lehet ebben keresni a darab katarzispontját.

Ez már a sokadik munkája Szőcs Arturral, a darab rendezőjével. Mondhatni, hogy működik önök között egyfajta kémia?

Engem Artur hozott ide az elején, ő adott lehetőséget az A hideg gyermekben. Nagyon szeretem, ahogy ő látja a világot. Nagyon emberközelinek tartom a színházról való gondolkodását.