„Szerintem a közös történetük a kulcsszó”

„Ők valamiért évtizedek óta különböző módon, de együttműködnek, inspirálják egymást” – ezt a Pontos, mint az atomóra című kiállítás kurátora mondja. A téma a Miskolci Galéria és a MissionArt Galéria együttműködésében a napokban nyílt tárlat, amely a Miskolci Galéria idei kiállítási programját zárja: feLugossy László, Szirtes János és efZámbó István régi és új munkái szerveződnek új, a hazai képzőművészeti életben is figyelmet követelő és érdemlő egységgé. Bujdos Attila kérdéseire Balázs Kata művészettörténész válaszolt.

Feltétlenül igaznak fogadva el az állítását, hogy három, a magyar képzőművészet utóbbi néhány évtizedének történetében megkerülhetetlen alkotóról van szó, meg kell kérdeznem: mit jelent ma a megkerülhetetlenség a magyar képzőművészetben?

Olyan alkotókra értem, akik sokakra gyakoroltak hatást, akár generációkon átívelő módon is, sokan hivatkoznak rájuk, alkotásaikra, gondolkodásmódjukra. Ebben az esetben az is meghatározó, amit ezek az alkotók képviselnek, és ezt az alternatív kultúrában betöltött szerepükre is értem.

A tárlat a három művész 1988-ban a Miskolci Galéria egykori helyszínén, a Déryné utcában rendezett közös bemutatójának inspirációjára jött létre. Több ponton összekapcsolódó alkotói életművekről lévén szó, mi teszi indokolttá, hogy egy 1988-as közös kiállításuk hívjon életre egy tárlatot 2019-ben? Miért itt, és miért 2019-ben?

Az alkotók fontos eseménynek tartották ezt a ’88-as közös kiállítást, és bár tavaly „lemaradtunk” a kerek harmincadik évfordulóról, szerettek volna emléket állítani neki, miközben új vagy új kontextusba helyezett korábbi munkákat is szerettek volna bemutatni. Szeretnek együtt dolgozni, és nagyon sok szál fűzi őket össze. A ’88-as kiállításra való hivatkozás arra is lehetőséget adott, hogy a nyolcvanas évek második felében végzett közös tevékenységükre is rátekintsenek – ezt a kiállítás Új Modern Akrobatikának dedikált kis „tanulmányi kiállítása” vagy szekciója tanúsítja, ahol ennek a közös munkának a jelenleg elérhető dokumentumait gyűjtöttük össze.

Mi volt a kurátori előfeltevése, a válogatás szempontja: minek kell megmutatkoznia ebben a kiállításban? 1988 ellenpontjának? A folyamatnak, ami az életutakban a „mosthoz” elvezetett? Vagy magának a „mostnak”, ahol a három alkotó ma tart?

Törekedtem a múlt és a jelen együttes megmutatására, és itt megint kiemelem az Új Modern Akrobatikáról szóló szekciót, ami reményeim szerint felfedi, hogy 1988-ban egy ilyen közös csoport is összefűzte ezeket a művészeket, az előzményekről most nem beszélve, csak a miskolci közös bemutatójuk idejére koncentrálva. Ezért azt a szekciót olyan ponton is helyeztem el a kiállításban, ami egyszerre lehet a kezdete és a zárása is a kiállításnak, a séta ott el is kezdhető és/vagy be is fejezhető – bár a „hivatalos” útvonal a kiállítás végére helyezi. A műemléki szárnyban helyspecifikus műveket hoztak létre az alkotók, az intim terekbe így lényegében önálló minitárlatok kerültek. Ez a része a kiállításnak tehát csak itt és most valósulhatott meg, még akkor is, ha az itt bemutatott munkák közt szerepel olyan, amit már lehetett látni korábban, de ebben a kontextusban, környezetben új értelmet nyer. A vetített filmek válogatásának nem voltak kronológiai szempontjai, inkább az volt a lényeg, hogy az alkotó gondolkodásmódjához közelebb kerülhessen a néző. A két nagy teremben a három alkotó művei párbeszédbe kerültek egymással, ellentétesen a műemléki szárnyban, egy-egy alkotónak dedikált terekben rendezett minitárlatokkal. De párbeszéd jött létre például Szirtes 1983-ban, egy performansza hatására festett és egy másik performanszban használt vászna és teljesen friss, új videóperformanszai között is. feLugossy épített képeinek motívumai is visszaköszönnek az installációs-assemblage jellegű munkákon kívül a videókban is. efZámbó egy viszonylag új sorozata mellé korábbi találttárgy-munkái kerültek, és egy gyönyörű nyolcvanas évek végén készült munkája a későbbi, nagy méretű képek mellett is izgalmas párbeszédet nyit, közben a rá jellemző, jellegzetes motívumvilágra való rácsodálkozás lehetőségét megadva. Abban bízom, hogy ez a szövevény felfedezhető, és a „kibogozása”, a ráismerések örömet okoznak a nézőnek. E három alkotó mindegyike – az alternatív kultúrában betöltött szerepükről most nem is beszélve – egyfajta magán­univerzumot épít vagy magánmitológiát –, nagyon erősen, bár eltérő mértékben jelen van a performativitás a tevékenységükben, és remélem, ez is kiderül a kiállítást szemlélve. A kérdésre a válasz tehát nem egyértelmű, de talán a folyamat, és a múlt és a jelen együttes bemutatásának a szándéka vezetett.

Hol tartanak most? Illik-e erre a kiállításban rögzült alkotói állapotra az életkorból és a művészi tapasztalatból fakadó „letisztultság”?

Nyilvánvalóan tisztultak ezek az életművek az évek során az említett okokból – tapasztalat, életkor, kanonizáció és így tovább –, de ahogy az előbb jeleztem, a múlt és a jelen együttes bemutatása volt a szempont – talán feLugossy az, aki a leginkább a jelenre koncentrál a kiállításon. Érett, kiforrott, a kánon részét képező művészek műveiről van szó, és ők ebben a „beérett” fázisban is tartanak. Ami szerintem érdekes, az a mediális és műfaji sokszínűség, és ezek közt nehéz a letisztultság fokmérőjét felállítani – például festett vászon vs. videóperformansz. A kiállítóterek, az elrendezés azonban valóban mutat egyfajta letisztultságot, aminek nagyon örülök.

A Pontos, mint az atomóra erősen mutatja az alkotók és alkotói habitusok különbözőségét. A tárlatot nyitó performansz szerint az alkotás és a mű születése, az ehhez való viszony sokszínű, nincs egyetlen néven nevezhető állapot, ami a művet életre hívja, mert ez összetett folyamat, amelyben például feLugossy László a szent és profán gondolatok, a fogalmazás sűrítésének mesterisége felől, Szirtes János az odaadással és a játékossággal emelkedik ki, efZámbó István a figyelmével. Együttműködő, de egymást nem okvetlen feltételező művészeteknek tűnnek, amiket látunk – van-e valami történet/narratíva a felszín alatt, amit mégis így, együtt tudnak a legjobban elmesélni?

Nagyon jó megfogalmazás, hogy együttműködő, de egymást nem feltétlenül feltételező alkotókról van szó. Szerintem a közös történetük a kulcsszó, mind művészileg, mind emberileg. Az egyéni különbségeket tiszteletben tartó, sőt beépítő közös munka – mint alapforma – különösen a nyolcvanas évek művészetében általában nemzetközileg is meghatározó, a Vajda Lajos Stúdió számára már a hetvenes évek eleji indulásától lényegi volt és így tovább. A különbözőségek mellett azért számos rokonságot, vagyis rokon szellemiséget is felfedezhetünk a munkáikban. Ők valamiért évtizedek óta különböző módon, de együttműködnek, inspirálják egymást. Szemző Tibor jelenléte a megnyitón nagyon fontos volt, mert az ő története és tevékenysége is számos ponton kapcsolódik a kiállító három művészéhez, csak ő zenész/zeneszerzőként van jelen ebben az évtizedes kreatív folyamatban.