Minden előadást értékesnek tart: egy gesztusért vagy egy alakításért

Rusznyák Gáborral, a Miskolci Nemzeti Színház főrendezőjével beszélgettünk. Új posztjáról, az évadról és az általa rendezett előadásokról: a Luxemburg grófjáról és A vadkacsáról.

Főrendezőként kezdte ezt az évadot. Mi indokolta, hogy legyen ez a poszt?

A miskolci színház fundamentuma a művészeti tanács, ami öt rendezőből áll. A művészeti kérdéseket érintő stratégiai döntések és az évad tervezése a tanács feladata. Az igazgató a színház egészéért felel. Alatta a különböző alegységeknek vannak felelős vezetői. Például a művészeti állományért a művészeti vezető, Szabó Máté felel. A főrendező, a rendezőkkel tart kapcsolatot illetve követi a produkciók életét. Több színházban voltam ebben a munkakörben, a feladatom valójában az volt, mint a művészeti tanácsnak itt, azaz megnézni a produkciókat bizonyos állapotukban, de amíg a művészeti tanács a főpróbahéten teszi ezt, a főrendező elvileg bármikor beülhet egy-egy próbára vagy előadásra.

Eltelt egy fél évad. Adott-e az új poszt valami pluszt a színház életéhez?

A művészeti tanácsnak kollektív felelőssége van az egész színház felé, az én felelősségem most ennél picit konkrétabb. Több időt töltök Miskolcon és több dologba látok bele mélyebben. Nemcsak a saját produkcióimért van felelősségem, hanem az összesért. Segítek például, ha a színészek és a rendező között félremegy a kommunikáció vagy más, a próbafolyamatok során felmerülő problémák megoldásában.

Volt erre példa?

Mindig vannak apró-cseprő ügyek, feszültségek az alkotók között, vannak technikai jellegű problémák, díszletekkel, költségvetéssel, amelyek megoldásra várnak. Rengeteg produkció készül a színházban, vannak egyedi esetek vagy épp rendszerszintű hibák, ezeket is orvosolni kell, lehetőleg közvetlenül az érintettekkel, így nem minden probléma kerül rögtön a művészeti tanács elé. A lényeg: a művészeti tanács forma jól működik, de hiányzott a rendszerből egy elem, az, aki az előadásokkal foglalkozik.

Az évadnyitón mint új főrendező úgy fogalmazott, lesznek változások: ami rossz volt, azt jól kell csinálni, ami jó volt, azt még jobban. Miben kellett változtatni a jobb működésért?

Ez egy hatalmas színház 3 játszóhellyel, a társulat létszámát, összetételét nehéz úgy kialakítani, hogy minden évadra mindenki számára optimális legyen a leterheltség, a feladatvégzés ritmusa. Abban szeretnénk előrelépni, hogy jól osszuk el egymás között a munkát, hogy ne fáradjunk bele egymásba, hogy mindenkinek legyen lehetősége, alkalma a feltöltődésre is, hogy olyan vendégrendezőket, alkotókat hívjunk a társulathoz, akik pozitívan befolyásolják az itt folyó munkát. Túlterheltek a művészek és minden dolgozó, ami abból is fakad, hogy eddig abban volt érdekelt egy színház, hogy minél több előadást játsszon. Aztán lett egy másik rendszer, s most még egy. Jelenleg nem tudjuk, hogy mennyi pénzből is fogunk tudni gazdálkodni, noha már összeállt a következő évad és a színészekkel rövidesen el kellene kezdenünk a szerződtetési tárgyalásokat. Próbáljuk értelmezni a kormányzati szándékokat, de egyelőre nem látunk tisztán. Szeretnénk fenntartani azt a fajta minőséget és azt a struktúrát, amit felépítettünk a három játszóhellyel, a Játékszín, a Kamara- és a Nagyszínház, amelyek abban térnek el egymástól, hogy milyen módon játszunk darabokat. Szeretnénk a jövő évadban az ideihez közelítő előadásszám mellet egy kissé szellősebb évadot létrehozni.

Nem lesz 17 bemutató, mint az idei évadban?

Nem lesz, de ismétlem jelenleg nehéz bármit is felelősséggel kijelentenünk. Valamikor februárban ül le a kormány képviselője az önkormányzatéval, hogy megállapodnak-e és hogy miben, az egyelőre ismeretlen. Nem tudjuk mik azok a feltételek, amelyek alapján a kormány vagy támogatja a színházat, vagy nem. Amit tudunk, hogy a város egyedül nem képes fenntartani az intézményt úgy, ahogyan most működik. (A témáról január 27-i lapszámunk 13. oldalán olvashatnak Arra készülnek: lesz megállapodás címmel – a szerk.) Ez egy nagyon speciális helyzet és reméljük, hogy ez a bizonytalanság hamarosan megszűnik.

Gyakran szembesülünk nézőként azzal, hogy bizonyos előadásokra néhány nap alatt elfogynak a jegyek. Érzékelik ezt?

Igen. És nagyon örülünk ennek. Sok összetevős dolog ez. Például ha egy színház elővesz egy úgynevezett sikerdarabot, mint az idei évadban a Hegedűs a háztetőn című musical, az sok nézőt generál, olyanokat is bevonz a színházba, akik egyébként nem jönnének el. Emellett érzékelhető egy általánosabb jelenség is, hogy évről évre fokozódik az érdeklődés a színház iránt. Ez valahogy úgy működik, mint a sportban: ha egy csapat elkezd jól játszani és jönnek az eredmények, akkor beindul egy láncreakció. Az egyik ember szól a másiknak, hogy: Gyere, nézd meg te is mert ez jó. Ez nagyon örömteli dolog. Egyébként folyamatos a kommunikáció a szervezőkkel, ők a negatív kritikákat is megosztják velünk, s mi ezeket is meghalljuk. Próbálunk mindenfajta információt begyűjteni a nézőktől. Sok vidéki színházban dolgoztam életem során, és azt kell mondanom, hogy nagyon befogadó közeg a miskolci, nyitottak, kíváncsiak, elfogadnak sok mindent, amit esetleg egy másik város másik közönsége nem. Ezt is érzékeljük. Szeretik a színházat. Nyilván az is része az egyenletnek, hogy például a budapesti színházakhoz képest itt olcsók a jegyek, egy pesti jegyárért itt majdnem bérletet lehet venni, miközben az előadásink színvonala, azt hiszem legalábbis, eléri a fővárosban látható előadások színvonalát. Népszínházat viszünk, van különbség a játszóhelyek között. Több fajta nézői igényt is kielégítünk. Eltérő az, ahogy egy-egy játszóhelyen a darabhoz nyúlunk, hogy mit és mennyire engedünk a művészi szabadságnak.

Ha már itt tartunk: a Játékszínbe fogynak el leggyorsabban a jegyek, annak ellenére, hogy ott rétegelőadásokat láthatunk.

Igen, érezzük, hogy erre volna nagyobb igény. A Játékszínt mindig is szerették a nézők, intim hely, ott a színészi játék dominál, miközben kortárs dolgokkal próbálunk kortárs módon foglalkozni, sokkal bátrabb, sokkal szélsőségesebb eszközökkel.

Van, amit már nem fogadnak el a nézők?

A csúnya beszéd sokakat zavar, ugyanakkor jönnek velünk az absztrakció irányába, de azért a történet még mindig nagyon fontos, hogy elmesélődjön a sztori. Az emberi sorsok nagyon megérintik a nézőket. Ezekbe el tudunk mélyülni mindannyian, alkotók nézők közösen, hisz mindenkinek vannak tragédiái, titkai, amiket próbál feldolgozni vagy épp elfedni ebben a rohanó, sokszor felszínes életben.

Mennyire lehet a következő évad tervezésekor odafigyelni a korábbi évek ilyenfajta tapasztalataira? Lehet még tovább feszegetni a határokat?

A Játékszín mindenképpen megmarad egy olyan helynek, ahol ezeket a határokat próbáljuk majd feszegetni. De a következő évad egyébként is nagyon izgalmasnak ígérkezik, az eddigi legizgalmasabbnak talán, kérdés, hogy meg tudjuk-e valósítani.

A kritikusok szerint a legjobb hazai színházak egyike most a miskolci. Ez kötelez. De nem nyomasztó is egyben?

Nem igazán érzékelem, hogy bárkit is nyomasztana vagy görcsössé tenne a siker. Az előadásink nem nagyon tudnak egy bizonyos szint alá menni. Persze az ember mindig szeretne jobban és jobban teljesíteni, noha tudjuk, hogy a jónál nem nagyon van jobb, de senki nem szereti ismételgetni magát. El kell fogadnunk, hogy nem minden évben jutunk el majd a POSZT-ra, vagy nem minden évben jelölnek minket díjakra. Mindig lesznek hullámhegyek és -völgyek. De ha tisztán, nyíltan kibeszéljük az esetleges kudarcok okait, akkor túl tudunk lendülni ezeken. Nagyon komoly tartása van a jelenlegi társulatnak, ami egy rettentő erős kohéziós erő, ameddig ez megvan és ezt fenn tudjuk tartani, addig nem lehet gond.

Két előadást rendez, rendezett idén a miskolci színházban. Egy operettet, a Luxemburg grófját és Ibsen A vadkacsáját, aminek február 13-án lesz a bemutatója a Játékszínben. Melyik előadás mit jelent önnek?

Mindig szívesen rendezek operettet, mert… őszintén szólva számomra ez egy teljesen infantilis műfaj, amelyben az alkotók – jó esetben – fel tudják oldani azt a sok szorongást, lelki tusakodást, amit összeszednek mondjuk egy Vadkacsa vagy egy Három nővér színpadra vitelekor. Persze iszonyú meló egy operettet színpadra tenni, sokszor több, mint egy prózai előadást, de túl azon, hogy sok szempontból a zenés műfaj megterhelőbb munka egy színész számára is, mégis azt érzékelem, hogy a ők is ilyenkor élik ki a saját infantilizmusukat. Persze komolyan vesszük ezt is, hisz kell, hogy legyen mélysége az alakoknak, történéseknek, helyzeteknek. Mindig is próbáltuk a színészeket afelé vinni, hogy gondoljanak valamit arról az emberről, akit megformálnak, legyen az operett vagy dráma. Remélem valamelyest ebben is sikerült.

És A vadkacsa?

Javában folynak a próbák. Már körvonalazódik, hogy mi is tud ez lenni, hogy milyen lesz. Némiképp izgulok, hisz nagyon szeretem csinálni és várom, hogy hogyan fogják fogadni. Egy teljesen új drámai szöveg született, miközben az eredeti mű történetét meséljük el. Felhasználtuk Ibsen drámáját, egy abból készült film forgatókönyvét és vannak benne saját szövegek. Alaphangként benne van a 30 évvel ezelőtti rendszerváltás, s hogy ez a 30 évünk hogyan hat a különböző nemzedékekre.

Főrendezőként van olyan előadás az idei évadban, ami különösen közel áll önhöz?

Nem látok hibátlan előadást, a magamét is beleértve. De mindet értékesnek tartom valamiért. Egy-egy elemért, egy alakításért, egy olyan rendezői gesztusért, amit korábban attól az embertől még nem láttam. És mindig nagy csoda, a társulat, a színészek összjátéka. Sokszor leírják rólunk, hogy milyen jó ez a színház, s bár mi belülről tudjuk, hogy tud ez még jobb lenni, de közben azt is látjuk és érzékeljük nap mint nap, hogy a hely ahol vagyunk és ami történik velünk, az kivételes és értékes.