„Miattad lesz érdekes és fontos”

Játékos képzőművészeti feladatokat tartalmazó online gyakorlattárat osztott meg a Miskolci Galéria. Közleményük szerint ez lehetőséget teremt otthoni kikapcsolódásra a kreatív vizuális játékokkal és kortárs műalkotások megismerésével.

„Példatárunkat ajánljuk gyerekeknek, fiataloknak unaloműzésre, szórakoztató és produktív családi együttlétekhez vagy akár digitális oktatáshoz pedagógusok számára” – írták.

A galéria tekintélyes múlttal rendelkező, 2001-ben indult művészetpedagógiai programjából merít – nem online térre fejlesztették ugyan, de ez a mostani jó alkalom lehet akár arra is, hogy új közönséget találjanak általa például a kortárs képzőművészet számára.

A Miskolci Múzeumpedagógiai Műhely egyik alapítóját, a Miskolci Galériában 2008-ban létrehozott Nagy Kunszt vezetőjét, Éliás Istvánt kérdeztem.

Első ránézésre is látni, hatalmas hiányt igyekszik pótolni a kezdeményezésük, amikor a kortárs képzőművészet megismerésében és megértésében nyújtanak segítséget. A hazai oktatásnak ebben nagy adósságai vannak. Ráadásul nemcsak a magyarázatokra hagyatkoznak, hanem engednek az alkotás folyamatába belehelyezkedni. Honnan az ötlet, hogy a kortárs művek befogadásán alapuló teremtés élményének az átélése a jó irány a művészetpedagógiában?

Az volt a kérdésünk a kezdetekkor: hogyan lehet a kortárs művészetet az ismeretterjesztésbe beemelni, sok embernek megmutatni az értékeit. Az elméleti oldaláról is keveset tanít az iskola, ugyanakkor például a művészeti képzésben tanulókkal és az ebben az irányban továbbtanulókkal szemben elvárás, hogy tudjanak róla. Ez nyilvánvaló disszonancia: tudniuk illene, de honnan tudhatnák, hacsak utána nem járnak. A gyakorlat felől közelítettünk: a kapaszkodót múzeumi-galériai környezetben, csoportmunkában adjuk meg, ahol nemcsak a művészek, hanem egymás alkotásai is inspirálóak lehetnek.

Gondolom, az ilyen tudás az általános műveltséget gazdagítja, és akkor is hasznosul, ha valaki nem képzőművészeti pályára készül.

Ez a mi programunknak is hangoztatott elve: nem csak művészeti iskolásoknak, nem csak rajzolni szeretőknek csináljuk. Nem kizárólag a művésszé válás célját szolgáljuk azzal, ha megmutatjuk, hogy az alkotás gondolkodási folyamat eredménye lehet. Megismerhetjük mások érdekes gondolatait, világlátását – olvasás nélkül. Vagy a vizualitás értelmezésére épülő „olvasással”. A kortárs képzőművészet bizonyára olyan műfaj, ami iránt nem mindenki érdeklődik, de ezzel együtt sem nevezném rétegműfajnak. Aki eddig nem volt vele kapcsolatban, általunk is beleláthat. Az erre kapott lehetőség felkeltheti az érdeklődését. Ha van ilyen élménye, akkor továbbra is akarja a kapcsolatot, a kortárs művészekkel, művekkel való találkozást. Több esetben kiderült a számunkra is, hogy ez így van.

Látja előre az egész utat, amelyet a programmal be akar járni, és ehhez keres szemelvényeket: konkrét műalkotásokat, korszakokat egy-egy alkotói életműből? Vagy műről műre építkezik: belelátja a lehetőséget, hogy mi mindenre lenne ez vagy az jó a művészetpedagógiában?

Konkrét kiállításokra alapozunk – 2008-tól a Miskolci Galéria Nagy Kunszt-tárlataira. Ez adja a program erejét más vizuális oktatási gyakorlatokhoz képest: képekből indulunk ki. Ezért is fontos, hogy a munka jó minőségű, megmutatható alkotásokhoz kapcsolódjon, innen induljon a felfedezés. 2001-ben jött létre a Miskolci Múzeumpedagógiai Műhely. A kísérletünk tapasztalatait a kezdetektől megosztottuk az érdeklődő közösséggel. Akkoriban nagyon kevesen csinálták azt az országban, amit mi. Azért tártuk a nyilvánosság elé, hogy lehessen róla beszélgetni, meginduljon a diskurzus a szakmai körökben. És dokumentációnak is szántuk. Díjazott program volt, és eléggé sokan kezdték el alkalmazni. Nincs benne titok, sem szégyellnivaló: az akkori bizonytalanságainkat is felvállalva tettük mindezt, azt gondolva, a szándék vállalható.

Most új helyzetben vizsgázik a programjuk: otthoni gyakorlatként ajánlják a járvány miatti elzártságban a honlapjukon. Mi a tapasztalatuk most?

Már a most ránk tört helyzet előtt elkezdtem újraépíteni az online felületünket. A régi weboldalunk elszállt, és azt kellett észrevennem, ami nincs kint a világhálón, nem is létezik. A minket is érintő kérdéseikkel szakdolgozat­írók kerestek meg például, és az internet felől nézve úgy nézett ki, mintha a mi elmúlt közel húsz évünk nem is létezett volna. A Nagy Kunszt több anyaga megint elérhető, és szakmai publikációk is felkerülnek majd az oldalunkra. Lutri, hogyan hasznosul ez a program az online térben, és egyelőre nincs is olyan visszajelzés, ami alapján erre választ lehetne adni. Nem vagyok kifejezetten bizakodó, hogy pont ez szólítaná meg a gyerekeket most – otthon vannak, tanulnak, elfoglalják magukat. Nem annyira igénylik, hogy mi felnőttek mindenféle okosságokkal terheljük őket. Bár nem hiszem, hogy tömegesen hat majd, de azért van bizalmam. Most szervezünk egyébként egy online tanácskozást a kollégákkal, és az egyik témánk pont ez: milyen alkotások alkalmasak az ilyen megismerésre. Nagyon sok kortárs képzőművész teszi láthatóvá az online térben a műveit. Milyen módon használható és kezelhető ez a számunkra? Vannak kifejezetten a kibertérre készülő művek – azokkal hogyan bánjunk? Jó témakör, amúgy is időszerű kérdés ez ma a világban.

Ön szerint…?

Amit múzeumi környezetben, létező művekkel, élő művészekkel találkozva csinálunk, az mindig erősebb élményt jelent, mint a magányos felfedezés. Átültethető iskolai vagy otthoni formákra. Ha valaki megnézi a gyakorlatainkat, megismerheti az alkotást az online térben is. Elgondolkodhat rajta, ismerkedhet vele. Lehetőségként jó, hogy létezik ez az út is. Erről is beszélgettünk kollégákkal: ahol a közvetlen kapcsolatról átálltak az online kapcsolatra, az első néhány foglalkozásba még bekapcsolódtak a résztvevők, de aztán fokozatosan elengedték. Arra jutottunk: tulajdonképpen érthető is ez a jelenség. Nem így lettek megszólítva egykor. És ez most új helyzet. Lényegében új terület. Ki tudja, hová és mikor forrja ki ez magát.

Azzal, hogy új teret nyer, nem zárható ki az sem, hogy eredményes lehet új közönség megszólításában.

Ez is egy lehetőség. És PR, marketing kérdése is. Valljuk be, az új közönség megtalálásában, a hírverésben a mi lehetőségeinkkel nem vehetjük fel a versenyt a multikkal.

A közösségi média több felületén hívják fel a figyelmet: a művészet a karantén idején sem szünetel. Gondol-e az élő találkozásokat kínáló visszatérésre úgy, hogy a fizikai távolságtartás idején született műalkotásokra fűzze fel a művészetpedagógiai program folytatását?

A jövő év elejére tervezünk olyan tanulmány jellegű tematikus kiállítást. Akár ez is lehet a témája. De jó látni, hogy a művészek aktívak.

Minden mű alkalmas rá, hogy művészetpedagógia-foglalkozást építsen rá?

Szerintem igen. Azt kell látni, milyen korosztálynak, milyen megközelítéssel tartjuk a foglalkozást. Mindig is szempont volt a válogatásnál, hogy kinek mi való. A szelekció persze szubjektív is: ki mivel foglalkozik szívesen, és mivel nem.

Mi a jó, ha a műalkotás további gondolatokat hív elő vagy ha a másolással technikai tudást ad?

Mindig a további gondolat a jobb. Amikor ott áll a csapat a kép előtt, és beszélgetnek róla, kiderül, hogy nem egyformát mondanak és látnak. Érdekes módon kiegészítik egymást. Az egymás mondataira épülve kristályosodik ki valami – az igazi örömét számomra ez adja. Bárki tud hozzátenni, meglátásról meglátásra bővül a kép. És valami szép eszmében, gondolatban összegződik. Ez a pillanat varázsa: nem volt eltervezett iránya, senki sem tudta, hogy merre menjen. A résztvevők személye állítja össze a tartalmat. És aztán maguknak dolgoznak, önmaguknak formálják tovább az anyagot – a kohézió után a leválás, az énépítés.

A mű egyedi lesz. Valamiféle önfelmutatás ez?

Csak jó lehet. Nincsenek elvárások. Ahogyan neked sikerül, és ahogyan meg tudod csinálni – miattad lesz érdekes és fontos. Közösség, együtt gondolkodás – innen indul az önfejlesztés, az önismeret, a személyiségrendezés. A lehetőség a viszonyításra, az elhelyezésre: én hol vagyok a többiekhez képest.

(A borítóképen: Éliás István)