„Mulatságos, másrészt megrendítő, hogy mikkel tolja el az ember az életét”

„Igazi amerikai történet bár, de szép, melankolikus, fanyar közép-kelet-európai felhangokkal.” A Tony- és Pulitzer-díjas Tracy Letts 2017-es vígjátékáról mondja ezt – a magyarországi ősbemutatóra ő fordította le. A téma adja magát, a beszélgetésben elkerülhetetlenül téma még az öregedés, az életközépi válság, a generációk közötti kulturális szakadék. A Miskolci Nemzeti Színház vezető dramaturgját, Lőrinczy Attilát kérdeztem.

Kinek a választása a Linda Vista? Ön találta a színház számára, vagy a színház önnek?

A dramaturgi munkám része, hogy színműveket keressek a színházamnak. Rengeteget elolvasok, mire olyanra akadok, ami mérhetetlenül tetszik, ráadásul a színházban találok hozzá rendezőt, aki maga is így van ezzel. Keszég László meglátta a kedvére való előadás lehetőségét a szinopszisban. Aminek nagyon örültem, hiszen az elmúlt harminc évben a művek végtelen választékból nagyon kevés olyan volt, amiért annyira lelkesedtem, mint ezért.

Mi lelkesíti benne?

Ezzel a szlogennel ajánlottam a művészeti tanácsnak: „a San Diegó-i Anton Pavlovics”. Sok tekintetben csehovinak érzem ugyanis: igazi amerikai történet bár, de szép, melankolikus, fanyar közép-kelet-európai felhangokkal. Afféle Ványa bácsik és Asztrovok kóricálnak benne.

Csehovot nekem azzal juttatja az eszembe, hogy egyetlen szereplője sincs a helyén, ott, ahol lehetne vagy lennie kellene.

Ez a dráma alapesete: mindenki mást akar a másiktól és önmagától, mint amire képes vagy mint ami lehetséges.

Nincs olyan szereplő, akivel együtt tudnék haladni ebben a történetben. Az én nézőpontom így kényszerűen a saját magamé. Ami egyébként kicsit hasonlít Tracy Letts hősének nézőpontjához: elég idős vagyok hozzá, hogy belássam, mi miért történik vele.

Akkor mégis talált valakit, akivel együtt haladhat.

Igen is. És nem is. Az élet sikertelenségének élménye szerintem földrajzi koordinátáktól és társadalmi helyzettől független, absztrakt érzés.

Jó esetben igen. A korom miatt én is nagyon tudok azonosulni Wheelerrel. Tracy Letts számos helyen úgy nyilatkozik egyébként: ez a hozzá legközelebb álló, legvallomásosabb darabja. Csodálatos az öniróniája. Mulatságos, másrészt megrendítő, hogy mikkel tolja el az ember az életét a párkapcsolataiban, a szakmájában. A hiúságok, az odaadás képtelensége, a fantazmagóriák hogyan rángatják egyre mélyebbre.

Wheeler maga hozza a döntéseit – ura akar maradni a sorsának, bármi legyen is az. Gondolom, ez is olyan fontos körülmény, amelyet figyelembe kell vennünk.

Szerintem az ember döntően maga felelős a sorsáért. Már csak azért is, mert a külső körülmények többségével nincs dolga, így jobb, ha arra koncentrál, ami rajta múlik. Nagyon szerencsétlen lelki alkat és -állapot mindent a körülményekre hárítani. Nem marad más, mint a tehetetlenség meg a sértettség. Egy kevés ebből is van Wheelerben.

Van olyan helyzet, aminek a kimenetele tényleg csak rajtunk múlik? Azért is kérdezem ezt, mert ez az életközépi válság környékén születő történet az öregedésen kívül rengeteg más körülményből épül még: áthidalhatatlannak látszó generációk közötti kommunikációs és kulturális szakadékok nyílnak. Mennyire lehet tartós az idősebb és a fiatalabb ember kapcsolata, ha nincsenek közös témáik?

Mindennek ára van. Tartózkodnék attól, hogy bármilyen nagy korkülönbségű kapcsolatot eleve érdekelvűnek nevezzek. Nem vagyok igazán otthon a bulvártémákban, de például Tina Turner és a nála jóval fiatalabb Erwin Bach kitűnően elvan egymással több mint harminc éve. Persze arra is látunk példákat, hogy nem szokott jól elsülni, ha két ember között nagyon nagy a kor- és kulturális-műveltségbeli különbség.

A fiatalság keresése az elmúlással, a halálfélelemmel is összefüggésbe hozható – az öregedő férfiak hogyan tudnak rémülten sok mindent megtenni egy fiatal bombázóért. A másik oldalról pedig egy másfajta életösztön működik: a létbiztonságra való törekvésé.

Itt valójában arra kellene tudnunk a választ: meddig terjed a sorsért vállalt felelősség, ha a helyzet kimenetele nemcsak ettől az elköteleződéstől függ, hanem attól is: elfogadják-e az embert olyannak, amilyen. Pláne, ha az elfogadás a nagy korkülönbség, a kulturális szakadék túloldaláról remélt.

A kulturális/értékválasztásbeli különbségekről a legközvetlenebb tapasztalatom a saját fiam kapcsán van. 1989-es születésű. Jogász. Művelt, érdeklődő, tapintatos. De ha szeretnék megmutatni neki egy Ten Years After-számot, csak ránéz, hogy úristen, ez tizenkét perc, és már tudom, ez nem lesz átütő élménye.

A választóvonal a 80-as évek végén, a 90-es évek elején húzódhat.

A rendszerváltás lehetett a sokk. Az azt követően születetteket történelem utáni nemzedékeknek tudnám nevezni. Sokakat ismerek a színházból, az életből. Olyanok, mint akiknek a világ a saját születésükkel kezdődött. És minden, ami előtte van, az gyakorlatilag érdektelen. Thomas Mann éppúgy, mint a pun háborúk vagy a görög klasszikusok. Nagyon kevés elszánt filoszra, fiatal művészemberre lehet csak rácsodálkozni, hogy képes elolvasni és értelmezni is az Antigonét. A kultúra az ezt megelőző pár ezer évben organikusan épült. Most azt látom, valahogy elfogyott a kíváncsiság. Nem a mű lett idejétmúlt, hanem többnyire hiányzik az absztrakciós képesség, amivel az időben visszalépve az ember képes mégis önmagát látni. Ez adhatja a művészeti élményt. Valahogy mintha ez kiradírozódott volna.

Nem érezheti-e akkor mégis lúzernek magát Wheeler, ha ott, ahová tart, a nála fiatalabbak körében az élete tudása lényegében fölösleges, értéktelen tény és tapasztalat?

Az önsajnálat pátosza szerencsétlen, benne van a világgal szembeni sértettség érzése. Azt hiszem egyébként, ötven-hatvan felé ennek a különböző mértékű szomorúsága könnyen utoléri az embert. Ez valószínűleg nemcsak a világ gonoszságával és változásával függ össze, hanem magával az öregedéssel, ahogyan már nem öt perc alatt futod le az egy kilométert, hanem nyolc alatt. Van egy ilyen be­lassulás, becsukódás a sportban, a szellemiekben – rossz ezt tapasztalni, mondhatom így hatvanévesen.

Miért rossz?

Mert a veszteséget lajstromozod. Nincs annyi energiád, és nem olyan feszült már a kíváncsiságod. Bár ha erről beszélünk, a legbámulatosabb kíváncsiság mégis csak a csecsemőé, ahogyan az ujjait nézi. Onnantól már csak veszít majd az érdeklődéséből. Lehet arra törekedni, hogy az ember ebből minél többet megőrizzen, de

az elmúlás szelét folyamatosan érezni.

Kérdés, hogyan éli ezt meg valaki: akarja-e megtartani az irányítást a saját életében. A szándék lehet jó, a haladás iránya meg nem.

Az öregedésre többféleképpen lehet reagálni. Sárga nadrágot húzva, piros bőrdzsekiben, festett hajjal szaladgálva, mindent elkövetve, hogy a kor valóságát eltüntessük...

…„a hatvan az új negyven?”

„A hatvan az új negyven” igazsága szerintem rendben van, mint ahogy az életközépi válság is kitolódott. Ha megnézzük a nagyszüleink képeit, hogyan néztek ki, és mennyire visszavonult életet éltek hatvanévesen: ez ránk annyira talán nem igaz. Én szeretek azon igyekezni, hogy a magam korához való viszonyom ne ilyen kényszeres látszatokban nyilvánuljon meg. Van aztán az összeomlás. Vagy a mindennek az elengedése: lehet nem dolgozni, inni, depresszióba zuhanni. A legnehezebb – mint mindenben – megtalálni a közép­utat, hogy az ember valamennyire tudomásul vegye azt, ami már nincs, és ennek ellenére az életkedvét és a kíváncsiságát megpróbálja fenntartani, amennyire ez lehetséges.

Lett volna arra lehetősége, hogy a magyar drámatermésben találjon ugyanilyen magánvalóságról szóló történetet a színházának? Hajdu Szabolcs trilógiája is körülbelül ilyen válságokba enged betekintést.

Tracy Letts felismerhető karakterekkel meséli el a maga nagyon mulatságos és elgondolkodtató történetét. Remélem, a nézők sem az idegen, amerikai világra csodálkoznak majd rá, hanem – jó esetben – felismerik benne magukat, a szomszédjukat, az apjukat, a szerelmüket.

Létezik az, hogy egy amerikai történet itt és most pontosabban tudja rögzíteni a saját, kelet-közép-európai életünket?

Ez nem így van. A dráma- és forgatókönyvíró Tracy Letts maga is színész. Nagyon érződik, ha valaki nem papír-, hanem színházi szerző. Ennek a darabnak

az esetében is nagyon sokféle színházi képesség van a szöveg hátterében.

A színész tudja, hogy játszani a szöveg alattit kell. Minél gazdagabb az a tartomány, annál izgalmasabb a feladat. A néző sem lózungokat kap, hanem olyan mondatokat, amiket aztán ő fejezhet be. Meggyőződésem, hogy az igazi színházi élmény ilyen: érezni és gondolkodni késztet, nem éri be a készen kapott tanulságok rögzítésével.

Színlap

Tracy Letts: Linda Vista

vígjáték

Fordította: Lőrinczy Attila

Magyarországi ősbemutató: 2020. október 31., Miskolci Nemzeti Színház, Kamaraszínház

Wheeler: Harsányi Attila Jászai-díjas

Margaret: Nádasy Erika

Minnie: Prohászka Fanni

Paul: Lajos András

Michael: Fandl Ferenc

Jules: Szirbik Bernadett

Anita: Rusznák Adrienn

Díszlettervező: Árvai György Jászai-díjas

Jelmeztervező: Szűcs Edit

Dramaturg: Lőrinczy Attila

Zene: Zságer-Varga Ákos

Rendező: Keszég László

Szarkasztikus humor, csetlő-botló figurák

Linda Vista nem egy nő, hanem a kaliforniai San Diego egyik óceánparti lakónegyede, ahová az ötvenéves Wheeler egy katasztrófával felérő válás után beköltözik. Mindazonáltal nők nagyobb számban jelennek meg a történetben, hiszen a romjaiban heverő fotográfus változatos párkapcsolati kísérletek útján igyekszik talpra állni… A szerző, Tracy Letts a kortárs amerikai drámairodalom egyik legelismertebb alakja.

A szarkasztikus humorú, csetlő-botló figuráit mégis nagy empátiával felépítő Letts legnépszerűbb színpadi műve a világ számos országában bemutatott Augusztus Oklahomában, amelyből világsikerű film is készült, Meryl Streep főszereplésével.

(A Miskolci Nemzeti Színház ajánlója)

(A borítóképen: Lőrinczy Attila: „Ez a dráma alapesete: mindenki mást akar a másiktól és önmagától, mint amire képes vagy mint ami lehetséges”)