A Producerek című előadásról

A Producerek hősei merőben anyagi megfontolásból ellene mennek a szórakoztatóipar logikájának: ha a darabbeli darab már a bemutatón bukik, hatalmas a nyereség, vihetik a támogatói pénzt. A terv kudarcos, a siker mint veszteség felfoghatatlan, a két férfi romokban. Hogyan lehetett valami bűn rosszat annyira elbarmolni, hogy az jó legyen.

És tényleg.

Béres Attila rendezésében a színház a számítással szemben: manipulálhatatlan. A színház: életösztön – mindegy, milyen erők és milyen szándékkal hatnak a színházcsinálókra, a színház természete az alkotó szabadság. A siker, és nem a sikertelenség.

Nem az ezt a felfogást igazolni vágyó, a világhírt maga előtt tartó téziselőadás született – a belátáshoz Mel Brooks és Thomas Meehan művéből egyszerűen csak erre a jelenre nyitnak ajtót, és éppen itt.

A közös élményt, hogy ami most van – beleértve a benne játszódó előadást is – egyszerre és együtt éljük át, eltérő eszközökkel hívják elő. Ezek hatása nem kiszámítható, de a kockázat vállalt: miben és meddig terjed a közönség felismerésből és nevetésből születő közösségértelmezése.

Hol kezdődik, meddig tart az egyet- értés.

Közvetlenül szólítja a közönséget a színpadról a helyi labdarúgócsapat himnusza. Csak a Diósgyőr, persze, mi más, működik a reflex, aztán már a nyílt színi tapshoz egy tábla felmutatása is elég, rajta az ígérttel – jövőre újra az élvonalban.

A színpadi helyzetekbe épülnek a jelen közéleti eseményei, jellemző szófordulatai, szimbólumai, hol eredeti jelentésükben, hol a távlatait figyelve – egyetlen szó megváltoztatása hogyan fordítja ki eredeti értelméből a jelentést.

A tapsrendhez szivárványfelirat mögött áll fel a társulat – Producerek. Love is love. Üzen a kép. A szeretethez, szerelemhez való jog egyenlőségét az alkotók a műből vezetik le.

A szórakoztatásról szóló szatírából. Az önhitt nagyravágyásából, hogy bármiből lehet színház és bevétel, hogy felfedezhető és megosztható ennek az egésznek a leírását szolgáló működőképes minta. Hogy a közönség megnyerhető. Hogy van újrakezdés – élet a bukás után. Az előadás létezőként illeszti össze egységes képpé a közbeszédből ismert felszínes színházképmozaikokat, meséli el a másság, az excentrizmus szájhagyományát. Így. Ilyennek, ízlés és ízléstelenség határán egyensúlyozva. Komolyan véve a túlzást, magán is nevetve. A színészek, az énekkar, a zenekar, a Miskolci Balett összjátéka féktelen, motivált, jókedvű, erotikus képzetekkel átszőtt.

Czakó Julianna Ullája vágyat ébresztő jelenség, a nőt leíró felszínes fogalmak megtestesülése. Elérhetetlenség és felkínálkozás. Hűvös távolság, vibráló közelség.

Nádasy Erika a kéj vágyát adja a mecénás Ölelj-Csókolj figurájához, a fantáziát a nincs-ingyen-ebéd valóságához.

Kokics Péter Marks figurájában a hatalmi agressziótól annak ingatag alapjáig, az összeomlásig jut el.

A teatralitás humora leginkább Roger De Bris lénye felől árad. Szőcs Artur hiperérzékeny középgenerációs színházcsinálónak láttatja ezt az embert, aki annyira már rajta van a pályán, hogy az alkotói egyénisége ne ismerjen akadályokat, legyen híre, vele azonosítható világlátása, viselkedése, saját hangfekvése is, de még legyenek a művészsorssal kapcsolatos jövőbe tekintő kétségei: mire képes, mihez adhatja a nevét. Gyors hangulatváltások, gőg és kedély, kételyek és szemérmetlen magabiztosság viszonyrendszerében a közönségesből és az egyediből is dolgozik. Szüksége van Carmen Ghia energiáira – Bodoky Márk megértő párt játszik hozzá. Megadja a figyelmet, a személyisége feltételezi a másik karrierjét, de nem oldódik fel benne.

Franz Liebkind benne él a karakterében – Farkas Sándor az önazonos náci szerzőben a rejtőzködést, a megmutatkozás felé lopakodást és az eszelősséget tárja fel, ikonikus Hitler-ábrázolásokból, szavakból, megemelt hangokból, mozgásból építkezve.

A barátság megtalált fogalmával nevezik meg a köteléküket a producerek. Jóban, rosszban. Ezt kapják a kalandtól: egymást. Lajos András Max Bialystockja az önismeret birtokában lévő férfi. Tárgyilagos: megtapasztalta a sikert, birtokolja a bukás érzését. Tudja és megfizeti a dolgok árát. Lekoptak róla az illúziók, és mégis: ereje teljében. A nagy pénz lehetősége nem az élet lezárása, hanem a kárpótlás beteljesíthető ígérete az élettől, ha már nem úgy alakult, ahogyan alakulhatott volna.

Rózsa Krisztián Leo Bloomja is az élettől készül elvenni a magáét. A határátlépés szorongásával közelít a tisztesség felől oda, ahol a lábai előtt hever majd a világ. A kisember átváltozása az övé, megálló a gátlásoktól a gátlástalanságig vezető úton, az általa még vállalható ponton.

(Az írás a 2021. június 18-i előadás alapján született)

Színlap

Mel Brooks–Thomas Meehan: Producerek

musical

A Miskolci Nemzeti Színház előadása

Max Bialystock: Lajos András / Salat Lehel

Leo Bloom: Rózsa Krisztián / Koller Krisztián

Ulla: Czakó Julianna / Czvikker Lilla

Franz Liebkind: Farkas Sándor

Roger de Bris: Szőcs Artur / Papp Endre

Carmen Ghia: Bodoky Márk

Ölelj-csókolj: Nádasy Erika / Molnár Anna

Mr. Marks: Kokics Péter

Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház zenekara, énekkara és a Miskolci Balett

Díszlettervező: Cziegler Balázs

Jelmeztervező: Pilinyi Márta

Zenei vezető: Cser Ádám

Hangtervező: Ditzmann Tamás

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Koreográfus: Barta Dóra

Karvezető: Pataki Gábor

Ügyelő: Orehovszky Zsófia

Súgó: Reiter Krisztina

Rendezőasszisztens: Radnai Erika

Vezényel: Cser Ádám / Philippe De Chalendar

Rendező: Béres Attila

(A borítóképen: Rózsa Krisztián a Miskolci Balett táncosaival)