Kézről kézre adják az élő népművészetet

Magyarország egyik legrégebben működő népművészeti egyesülete található Miskolcon, amely idén a születésnapját ünnepli. A Fügedi Márta Népművészeti Egyesület negyvenéves jubileuma kapcsán beszélgettünk terveikről, kihívásaikról Gergye Zoltán fazekasmesterrel, az egyesület elnökével székhelyükön, a Diósgyőri Népi Kézműves Alkotóházban. 

Hogyan készül az egyesület a negyvenéves jubileumára? 

Ez a negyven év jelentős egy civil szervezet életében. Különösen a mi működési területünkön. Szeretnénk emlékeztetni erre a saját közegünket, környezetünket, városunkat és megyénket. Egész éves rendezvénysorozatot tervezünk, amelynek részletes programja honlapunkon már elérhető. Emellett pici, apró dolgokkal is fel tudjuk hívni a figyelmet erre a jubileumi évre. Közösségi oldalunkon szeretnénk videósorozatot indítani mesterekről, mesterségekről, illetve magának az egyesületnek a történetéről. 

Mit jelent az egyesület életében ez az évforduló? 

Anyaszervezetünkön, a Népművészeti Egyesületek Szövetségén belül (NESZ) országosan körülbelül hatvan hasonló egyesület működik. Viszont közülük csak négy-öt olyan van, amelyik ilyen magas kort ért meg. Bizony, itt vagyunk, és végezzük a közművelődési feladatunkat, kultúrát terjesztünk, mégpedig a népi kultúrát és hagyományokat. Nem kisebb dolgot művelünk annál, mint a színházművészet vagy a zenekultúra. Sőt, ha kitágítjuk ezt a kört, akkor az egyetemes néprajzunk olyan értékekkel bír, hogy felveszi a versenyt bármelyik művészeti ággal. 

Minek köszönhető, hogy ilyen régóta él ez a civil szervezet? 

Leginkább az elkötelezett tagságnak és vezetőknek, akik igyekeztek fenntartani az egyesületet. Itt rögtön meg kell említenünk a névadónkat, Fügedi Mártát, aki az első elnöke, kezdeményezője és alapítója volt a szervezetnek. Ő a Herman Ottó Múzeum nagyon jó hírű néprajztudósa volt, aki az elméleti kutatás mellett a tárgyalkotás folyamatával is foglalkozott. Ezért kereste a kapcsolatot a városban az akkor működő, úgynevezett díszítőművészeti szakkörökkel, amelyekben szövők, hímzők és fafaragók tevékenykedtek. Akkoriban szinte minden művelődési háznak volt ilyen szakköre. Később ezeket sikerült a mi szervezetünkbe integrálni. Először a Gárdonyi Géza Művelődési Házban, Hejőcsabán kaptunk helyet. 1982-ben Népművészeti Egyesületek Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Szervezete néven itt alakultunk meg. Akkor jobb helyzetben voltak a hozzánk hasonló szervezetek, mert egy hálózat állt mögöttük. A művelődési házak fogadták be és támogatták őket, és próbáltak többféle segítséget nyújtani számukra. Minket sokáig a helyi pedagógiai intézet támogatott a munkánkban. Ez a kilencvenes évekig fennállt. 

Hogyan lett az egyesületé ez a szép diósgyőri helyszín? 

Sok és hányatott évet tud maga mögött az egyesület. Mindig valahol befogadtak minket. Legtöbbször művelődési házak egy-egy termét adták ide, de működtünk mi már légópincében is. Ezt az épületet 2000-ben nyertük el egy városi pályázaton, a Mandorla Közművelődési Egyesülettel közösen. Eredetileg ez egy majdnem összedőlt állapotban lévő, romos uradalmi intézői kúria volt. Műemléknek is besorolták régebben, de már régóta elvesztette a státuszát. Utána négyéves kemény fizikai munka volt olyan állapotba hozni, hogy be tudjunk költözni, akár egyetlenegy irodába is. Először csak egy-egy műhelyt hoztunk létre, illetve olyan közösségi teret, ahol össze tudtak jönni a mestereink. Ez nagyon sok társadalmi munka eredménye. Itt hétvégenként mindig csapatokban dolgoztak az emberek. Volt, aki gereblyézett, más lapátolt, vagy valamilyen szakmunkát végzett, például kőműveskedett. Sikerült 2004-ben átadnunk az általunk megújított kúriát, amely Diósgyőri Népi Kézműves Alkotóház vagy egyszerűen csak Alkotóház néven vált ismertté a városban. A felújítást pályázati forrásból tudtuk kivitelezni, időközben a másik egyesület kiköltözött. Ha lehetőségünk nyílik rá, azóta is korszerűsítjük az épületet, de maga a fenntartás sem kis feladat. 

Nagyon fontos a népi tárgyalkotás világában, hogy amit készítünk, az ne öncélú, hanem használható legyen - Gergye Zoltán

Milyen népművészeti hagyománnyal rendelkezik Miskolc mint megyeszékhely? 

A megyénkben több népművészeti egyesület is működik. Mindegyik kicsit szerencsésebb, mint mi, mert olyan vidékeken vagy környezetben dolgoznak, ahol sokkal több a lehetőség, hogy megragadjanak egy néprajzi témát vagy egy területet, ami a sajátjuk. Nekünk nehezebb a dolgunk, mert Miskolcon és a vonzáskörzetében vagyunk érdekeltek. Itt a városi aszfalton és a Vasgyár árnyékában az elmúlt ötven-hatvan évben nem igazán folyt nagy folklórtevékenység. Viszont éppen ez motiválta a megalakulást, hogy az itteni népművészeti értékeket fel kell fedezni és be kell mutatni. Például Diósgyőrben régen működött egy kőedénygyár, csak hogy a fazekasság helyi hagyományait említsem. Persze próbáljuk mindig tágítani a kört és máshová is kitekinteni. Elkalandozunk a nógrádi tájakra, gömöri vidékekre, amely főleg hímzésben, csipkében, viseletben gazdag. Felvidéken szintén szoros kapcsolatot ápolunk hasonló egyesületekkel. 

Milyen szerepet játszott az egyesület a Borsodi Fonó létrejöttében? 

Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy kulcsszereplői lehettünk ennek a fontos népművészeti rendezvénynek, amely a régi formájában mostanra sajnos elhalt Miskolcon. A Borsodi Fonónak az egyesület az első alkalomtól kezdve résztvevője, főszereplője és társszervezője volt. A folklórról, a népzenéről, a néptáncról, a népi tárgyalkotásról szólt ez. Aki emlékszik rá, az tudja, hogy itt a Diósgyőri várban volt ennek a helyszíne. Aztán jó tíz éve a Borsodi Fonót átalakították. Már a folklór, a népművészet kevésbé fontos, és elvesztette azt az erős, múltban gyökerező összekovácsoló hatását, amit valaha jelentett. 

Melyik saját rendezvényüket tartják a legjelentősebbnek? 

A Virágzó Népművészet Fesztivál című sorozatunkat, amelyet ebben az esztendőben már tizennyolcadik alkalommal szervezünk meg. Ez tulajdonképpen egy országos tárgyalkotó pályázat, amelyre Zalaegerszegtől Nyíregyházáig érkeznek a benevezett tárgyak. Van, aki kétméteres szoborral, más pedig gyöngy nyakékkel jön, mert szakmai körökben már rangos ez az alkotói pályázat. A versenyműveket mindig díjazzuk, és kiállítást rendezünk belőlük. Örömmel említi meg minden mester a szakmai önéletrajzában, ha díjazottunk lesz. Kurzusokat és szakmai előadásokat is szervezünk az esemény köré, és bevonjuk a nagyközönséget. Vendégeink mesterségbemutatókat láthatnak, és tematikus foglalkozásokon vehetnek részt. Népzenei programok, táncház, a gyerekeket pedig játszóház várja. Idén április 11-ig lehet nevezni a pályázatra, a tárgyleadás határideje pedig május 1. A rendezvény kétfordulós, először május 21–22-én, majd augusztus 13–14-én lesznek ígéretes programok. Nagy szeretettel várunk mindenkit! 

Melyik a legrégebbi kézművescsoport, amely az Alkotóházban működik? 

A legrégebbi csoportunk a hímző szakkör. Itt a legmagasabb az átlagéletkor, a tagok 65-70 évesek, de nagyon aktívak, így a rendezvényeink során is számítunk rájuk. A hímzéskultúra annyira gazdag és sokrétű Magyarországon, hogy még ők is tanulnak új dolgokat. A hímzésben egyébként különösen nehéz utánpótlást találni, mert a mai hölgyeknek nem az a hobbijuk, hogy hímezgetnek. Bár én hímző férfit is ismerek. 

Mely szakkörök népszerűek még? 

A fazekasság és agyagozás mindig telt házzal működik, ha kurzust, szakkört vagy tanfolyamot hirdetünk meg. A fazekasság nagyon szép és látványos. Viszont sokszor közben jönnek rá a jelentkezők, hogy agyagból készíteni valamit, az nem három perc, de nem is három hét. Tehát jó egy-másfél éves munkálkodás kell a szakma területén, hogy megszülessen a vágyott tárgy a megfelelő minőségben, amiért eljönnek hozzánk. Ha valaki ezt nem tudja kivárni, sietteti, akkor csalódik, és hamar abba is hagyja. A bőrművesszakköri munka szintén kitartást igényel. A szövő tanfolyamaink is mindig telt házasak, és nagyon népszerű a kosárfonás. Utóbbinak az az előnye, hogy ha valaki türelmes, akkor szinte már a harmadik foglalkozás után kész tárgyfélét tud készíteni. Idén szeretnénk csuhéfonó, gyertyaöntő és -mártó kurzust indítani. Férfiaknak pedig a faművességet bemutató foglalkozásokat, benne a kuriózumnak számító faesztergályozást. 

Milyen szerepet tölt be a szervezet abban, hogy az élő népművészet megőrződjön? 

Kézről kézre adjuk a népművészetet, hol egyetlen kiállítás, foglalkozás vagy tanfolyam és kurzus keretében. Mi az élő néphagyományt képviseljük az emberek felé. Fiatalabbaknak vagy éppen a középkorosztálynak. Az egyetemes magyar néprajzból fakadó hagyományokat műveljük generációról generációra, hiszen minket is megtanítottak valakik erre, és a mestereinkre büszkék vagyunk. A népi alkotások szigorú szabályrendszer alapján születnek meg. Minden szakágnak a kiskátéja szabja meg, hogy mi a népi és mi a megengedett. Ettől születnek színvonalas és magas szintű alkotások. Nagyon fontos a népi tárgyalkotás világában, hogy amit készítünk, az ne öncélú, hanem használható legyen, és ne csak díszítőfunkcióval bírjon. 

Mire számíthatnak azok, akik valamelyik kézműves mesterséget választják hivatásuknak? 

Aki el akar mélyedni valamelyik mesterségben, az „szegődjön” el inasnak egy mesterhez. Egyik mester sem titkolja el a tudását. Hogyha valaki azt mondja, hogy fazekas akar lenni, akkor jöjjön. Amit tudok, azt nagyon szívesen átadom. Ezek a mesterségek, amelyeket a népi kézművesség területén felsoroltam, mindegyik egy külön hivatás. Azoknak az egyesületi tagjainknak, akik nálunk működnek, megvan a mesterbizonyítványuk, vagy saját magukat képezték profivá, díjakat és címeket nyernek. Viszont ennek ellenére egy nagy nehézséggel kell megküzdenünk, hogy ezekből a mesterségekből sajnos nehéz megélni. Ez kardinális kérdés, hiszen a mesteremberek legnagyobb része valamilyen más munkát végez napi nyolc órában, aminek az a veszélye, hogy az eredeti hivatásukat idővel elhagyják. Nem is tudjuk, hogy mi lehet ennek a megoldása. Pozitív példaként egyedül a családi vállalkozásokat tudom említeni, akár a mézeskalácsosság, a kosárfonás vagy a saját szakmám, a fazekasság terén. Ha a család a termékkészítés és -eladás minden részét maga végzi el, és nagyon intenzíven dolgozik, akkor ki lehet jönni, az valahogy biztosítja a megélhetést. 

A fazekasszakma jelenleg milyen kihívásokkal néz szembe? 

Egyrészt a fazekasság igen drága mesterség, hiszen magas az alapanyagár. Másrészt jelenleg új szabályozást terveznek bevezetni. A fazekasságnak mindig az volt a célja, hogy használati tárgyakat készítsen. Most pedig előírták, hogy az étkezésre használt tárgyakat be kell vizsgáltatni egy laborban, hogy nem mérgező-e rajtuk a kiégetett máz, csak ezután kerülhetnek forgalomba. Ez kivi­telezhetetlen, mert súlyos összegeket kérnek az ilyen ellenőrzésekért. Már hónapok óta ez a téma a szakmámban. A NESZ mint érdekvédelmi szervezet igyekszik képviselni a fazekasokat felsőbb ­körökben, a döntéshozók előtt. Ez azért nagyon fontos, mert az új rendelet hosszú távon azt eredményezheti, hogy bajba kerülhetnek Magyarországon a népi fazekasság területén munkálkodók. 

(A borítóképen: Gergye Zoltán: „Mi az élő néphagyományt képviseljük”)