„Ha benne vagy, visznek az évek”

„Az ember bemegy a jegyirodába, felnéz a falra, látja, kik az örökös tagok. A színházban ez óriási elismerés. Nem is tudok vele a mai napig pontosan mit kezdeni. Nagyon örülök neki. Megtisztelő. Táncosból, koreográfusból nem is nagyon lett még örökös társulati tag. Azt hiszem, ez a színházi táncoslétnek is egyfajta elismerése. Legalábbis remélem, hogy így van.”

Kozma Attilát idézem - a Miskolci Nemzeti Színház 2021-2022-es évadzáróján lett a társulat örökös tagja. 

A saját pályája a színházét is építette: 1983 óta kötődik a Miskolci Nemzetihez. Ez majdnem negyven év. Táncosból koreográfus lett, tánctagozat-alapító, a Miskolci Balett alapító vezetője, a Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál ötletgazdája, művészeti vezetője. Ez nagyon látható, maradandó építmény.

Ha benne vagy, visznek az évek. Mégy a lehetőségek után. Most, hogy belegondoltam: ez tényleg egy lehetséges ív és ez rendben van, ha jól csinálta az ember a dolgot.

Látni, ahol most tart az életúton. Honnan indult a pálya?

Munkás környezetből származom, a pécsi Uránvárosból. Édesapám robbantómester volt. Édesanyám ápolónő, aki, hogy engem el tudjon tartani a válása után, elment kesztyűkészítőnek. Korábban a Kossuth-díjas operaénekes, Kovács Kolos édesanyjának volt az ápolónője. Ő mindig megsimogatta a velem várandós édesanyám hasát: „nagy operaénekes lesz ebből a gyerekből”. A mutáló hangom aztán ráébresztette az anyámat, hogy ebből a tervből bizony nem lesz semmi. De szerette volna, ha kikerülök az Uránvárosból, ahol egyébként a mai napig rengeteg barátom él, és ahová visszajárok – máig szeretem azt a környéket. A kimentésemre az volt az elképzelése, hogy ragaszkodott hozzá: jelentkezzem táncosnak a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába, ahol a Pécsi Balett utánpótlását képezték. Óriási vitáink voltak. Kézzel-lábbal tiltakoztam. Ha az ilyen munkás környékről valaki balett-táncosnak megy, azt a barátai elég rendesen megtalálják.

Arra adott, hogy mit fognak szólni a többiek?

Igen. Komolyan számított. Ez persze részemről egy kamaszgyerek ostobasága volt. És ráadásul nem is érdekelt – ahol felnőttem, arrafelé sem divatja, sem hagyománya nem volt a táncnak. Engem sem foglalkoztatott, semmilyen formában. Sőt, taszított – masszívan ellenálltam az anyám késztetésének. 

Mi segített legyőzni az ellenállását? Már ha legyőzte valami.

Anyám akaratos volt, és nem engedett. Aztán meg már a tanulás, a tudás, a közeg is változtatott rajtam. A művészeti középiskola diákjaként összetalálkoztam a Pécsi Balett meghatározó alkotóival. Eck Imrével. Uhrik Dórával – ezek a találkozások is formáltak. Segítettek, hogy az értelem, a sokszínűség felé nyíljon ki a világom. 

Akkor végül is: a helyére került?

A Pécsi Balett operaelőadásokban lépett fel, minden más színpadi mozgást is igénylő előadásban a növendékek szerepeltek. És akkor engem a színház világa rettenetesen megfogott. És ápolgattam a gondolatot, hogy valamikor majd színész leszek. Már itt, Miskolcon, ahol táncos voltam, annyira erősnek és izgalmasnak találtam Csiszár Imre színházát, hogy egyre erősebben élt bennem ez a vágy. Amit az is táplált, hogy Imrétől kaptam észrevehető prózai szerepeket. De nem sokat tettem érte, hogy színész legyen belőlem – a főiskolára egyszer ugyan elmentem felvételizni: nem sikerült. Gondoltam, szépen lassan feltornázom magam, segédszínészből színészig. De annak is vége lett. 

Általános vágy volt ez? Színésznek lenni bárhol, vagy színésznek lenni Csiszár Imre rettentően erős, drámai színházában?

Nagyon modern színházat csinált. Ahogyan rendezett, ahogyan összetartotta azt a tehetséges miskolci társulatot – ez mind csodálatot érdemlő, magával ragadó élményem. Színészként nem számított rám. Táncosként viszont igen. És a koreografálásban is nagyot lendített rajtam. A Galilei élete című előadásában értelmet nyert egy hosszú jelenet, amelyet nem én koreografáltam, de hatással volt rám: a pápaöltöztetés. Ez a korát megelőzve tiszta mozgásszínház volt. Utána még számos darabban dolgoztam együtt vele. Táncosként pedig a Markó Ivánnal való közös munka hatott rám. Amikor a 90-es években megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, és az első csapata szétugrott, majd új csapatot szervezett, vettem egy nagy levegőt. Felvételiztem hozzá táncosnak és felvett. Sok erőt, odaadást, lemondást és türelmet igényelt tőlem a közös munka. Nagyon erős személyiség volt az övé, sokat követelt – és megvolt az értelme, amennyiben borzasztóan expresszív táncszínház volt az övé, akkor, amikor – az ő szavaival élve - a magyar színház szövegcentrikus volt, és unalmas.

Megfizethető ár a tőle való tudásért, amit adnia kellett érte?

A fegyelmet követelte meg a táncosaitól. Máshogyan ezt tényleg nem lehet csinálni. Ennek a leckének mondjuk az volt az ára, hogy amikor visszajöttem tőle Miskolcra, itt azt hitték, hogy beteg vagyok. A súlyom általában 90 kiló körüli. Akkor 74 voltam. Most én is a fegyelmet várom el a táncosoktól. Nyilván nem avval az intenzitással és nem önzéssel – a pontosan végrehajtott gyakorlatok a táncosok érdekét szolgálják. Így tartják karban magukat. A próbák intenzitása, a részvétel és az odafigyelés is kell hozzá, hogy a mozdulatok beépüljenek az izommemóriába. A többi, túl a technikán már rajtuk áll: hogy mennyire hitelesek és mennyire vannak jelen az előadóművészetük révén.

Táncosnak lenni jobb, vagy koreográfiát készíteni?

Koreográfusnak lenni. Sokkal jobb a túloldalon, mint a színpadi térben.

Miért? Táncosnak lenni: önfeladás, lemondás?

Iván egyfolytában gyűrte az embert. Tócsában állt alattunk a víz. Előadás után még próbáltunk, aztán megint próbáltunk. Órákig tartottak a megbeszélései. Úgy látom – a táncosok szeretik, ha következetesek velük. Nyilván simogatni is tudni kell: odaadó munkát végeznek. És azt is észre kell venni, amikor fáradtabbak, lelkileg kevésbé terhelhetők. Ebben nagyon jó a balettmesterünk, Solti Csaba. Pontosan érti ezeket az állapotokat. 

Az, hogy milyen koreográfus lett, összefügg-e azzal, amilyen táncos?

Nem tudom. Erre nem tudok válaszolni.

A koreográfusi énjét mi befolyásolta inkább: azok a mesterek, rendezők, akikkel dolgozott, vagy a saját személyisége, gondolatai és vágyai?

Azok az emberek, akikkel dolgoztam. És ehhez társul a saját személyiségem is. A koreográfus fiatalon hajlamos hozni azokat a kliséket, amik benne vannak az izommemóriájában, azokat a mozgásokat, amiken évekig dolgozott más koreográfusokkal. Aztán elkezd más mozgásformákon gondolkodni. Nekem ilyen volt a Fekete zaj – ez teljesen elütött attól, amit addig csináltam. Különösen fontos, hogy mi az, ami bevillan. Hogy milyenek a vízióim, amiket aztán a mozgásban megfogalmazok. Bár ahogyan öregszem, az előadásban ma már sokkal fontosabbnak tartom a mozgás jelentőségét, de a koreográfusi pályámnak nagyon intenzív része volt, hogy képileg hogyan lesz összeszerkesztve, amit csinálunk. Hogy a látvány is erős legyen. 

Mitől villan be, hogy hogyan kell lennie majd az előadásban? 

Hallgatom a zenét, és a zene előhívja a felismerést. Vagy ránézek egy képre, és eszembe jut róla valami. Az új évadban készülünk a Vörös napló című előadásra. Találtam egy GIF-et: egy ceruzarajz egy hintában fekvő lányról. És pontosan tudtam, amikor megláttam, hogy a darab ezzel kezdődik majd. A fiatal Marilyn Monroe álmodozik róla a hintában, hogy valamikor sztár lesz belőle. 

Kell előre tudnia azt is, hogy egy ötlet működik-e majd a színpadon?

Tudom, hogy működni fog, hiszen azért adta az Isten az ötletet, hogy működjön. De persze, kipróbálom. Amikor a táncos elkezd dolgozni, rengeteget tesz hozzá az ötlethez. Ha az derülne ki, hogy mégsem működik, el kell engedni. Múlik az idő, gyötröd a táncost és magadat is. Nem érdemes.

Ha valami nem működik, akkor azért nem, mert nem lehet megcsinálni? Vagy ott és akkor, abban a pillanatban és abban a közegben, azokkal a táncosokkal nem lehet?

Abban a pillanatban, abban a közegben nem lehet. Vagy lehet, de rájövök, hogy nem oda való.
A koreográfia a lehetőségek ismerete, vagy a lehetetlen kísértése?

A lehetetlen kísértése. Igen. Koreográfusa válogatja. Hogy hogyan sorakoznak a jelenetek egymás után, hogyan építed fel az előadást – ez megvan. De közben meg annyi minden adódhat hozzá. Az Álom luxuskivitelben utolsó három jelenetét a próbák során eldobtam, úgy ahogy volt. Mert menet közben úgy jött össze, hogy tudom izgalmasabban is mesélni, amit szeretnék. 

Mit szeretne elmesélni? Mindig az az évad számít, ami következik? Vagy van személyes, szezonoktól független programja?

Mind a kettő igaz. Amíg nem voltam tagozatvezető, rengeteg koreográfia-tervem volt. De a tagozatvezetéssel vele jár a felelősség is. A feladat, hogy szeretnénk a műfajt megszerettetni a közönséggel. Ennek megfelelő alapokat kell lerakni, ilyen falakat kell felhúzni. Kulcsár Noémi Romeo és Júliájával kezdődött, erre jöttek a nagy történeteket mesélő kosztümös-jelmezes előadásaink. Ma már nem tartom annyira fontosnak a történetmesélést. A készülő Vörös napló is úgy áll össze a gondolataimban, mint a lehetőség a kiszolgáltatottság megmutatására. Ehhez nagyon jó iskola volt, amit Finnországban Susanna Leinonennél láttam: neki sem volt történetre szüksége ahhoz, hogy a női testek kiszolgáltatottságáról beszéljen. 

A balett vezetése nem egyszerűen művészeti program – nemcsak az számít, mit lát a közönség, hanem az is, hogy kiktől látja. Könnyű kimondania valakinek, hogy jó volt, de: eddig tartott? 

Ez nem különbözik a prózai tagozatnál a főrendezői, vagy a művészeti vezetői munkától. Én is úgy válogatom össze a társulat táncművészeit, hogy a karaktereket keresem. Most éppen pótolni kell a nyolc táncművészt, akik elmentek Miskolcról. Akik elmentek, sokat bizonyítottak. De most már az is számít, és egyre nagyobb súllyal, hogy technikai értelemben minőségibb táncosok jöjjenek. Ezt igénylik egyre inkább a miskolci nézők is. A pályázatunkra jelentkezett százötven táncművész – mind külföldről. A behívott 16-ból kiválasztott négyből kell megtalálni, hogy egy lengyel, vagy egy spanyol lány álljon be A helység kalapácsába. A döntés tétje, hogy egy másik kultúrkörből érkező táncművész már a próbaszakaszban többé-kevésbé megértse Petőfi Sándor történetét, és belekerüljön a karakterébe. Ne legyen más, mint ami volt. Vagy ha igen, akkor jobb, vagy több legyen annál. Más együtteseknél nem feltétlenül így van. Sokkal inkább típusokat keresnek. 

Nemcsak a társulatot, a közönséget is építeni kell? 

Nem így mondanám. Miközben van művészi elképzelésed, nagyon fontos az építkezés is. Akár a darabválasztásban: hogyan érteted meg és fogadtatod el a nézőkkel, hogy a balettet lehet szeretni. A táncszínházat is. És aztán szép lassan hogyan engeded, hogy ne a mindent érteni akarás írjon felül mindent az érzéseket közvetlenül is megszólítani képes műfajban. Ha nincs tudatosság az építkezésben, kevesen fogunk ülni a nézőtéren, miközben a prózai előadásokon állva tapsol a közönség. A közönségünk nyitott. Kedveli a klasszikus képi világot és mozgásrendszert. De például a Gépnarancs szinte szadizmusba hajló expresszivitását is nagyon-nagyon szerették. A színház adottsága megvan hozzá, hogy széles igényt kielégítő műsort kínáljunk: a nagyobb közönség számára a Kamaraszínházban fogyaszthatóbb, a Játékszínben alternatívabb előadások szülessenek. A szakma és a közönség is felhívja rá a figyelmet, hogy a miskolci zenés színházi előadások attól is olyan jók, hogy minőségi táncművészek szerepelnek ezekben. Béres Attiláék engem személy szerint is inspiráló színháza arra ösztönöz, hogy a Miskolci Balett előadásait is ugyanígy szeresse a közönség. Sokat tettünk ezért. Most ott tartunk, hogy a lécet emeljük feljebb! Szeretném, hogy a Miskolci Balett tartozzon abba a rangsorba, ahol a Pécsi Balettet, a Győri Balettet említik.