"Soha nem értettem igazán ezt a szexszimbólum dolgot"

Az év első színházi bemutatójára készülnek a Miskolci Nemzetiben. Március 25-én, szombaton este a Kamaraszínházban adják elő a Miskolci Balett legújabb táncjátékát.A koreográfus-rendező Kozma Attila, a Miskolci Balett alapító vezetője a képzeletet máig felgyújtó filmcsillagot állítja a  Vörös napló - Marilyn Monroe története című produkció középpontjába. "A Vörös napló Marilyn Monroe eltűnt titkos naplója. Ha ismernénk a tartalmát talán tisztábban látnánk az 50-es évek amerikai színésznőjének titkokkal, traumákkal teli életét" - összegzi a színház a koncepciót.

Az alkotó az ötlet születésébe is beavatott a legutóbbi, örökös társulati taggá válása alkalmából készített interjúnkban. "Hallgatom a zenét, és a zene előhívja a felismerést. Vagy ránézek egy képre, és eszembe jut róla valami. Az új évadban készülünk a Vörös napló című előadásra. Találtam egy GIF-et: egy ceruzarajz egy hintában fekvő lányról. És pontosan tudtam, amikor megláttam, hogy a darab ezzel kezdődik majd. A fiatal Marilyn Monroe álmodozik róla a hintában, hogy valamikor sztár lesz belőle" - mondta.

Hogy milyen irányt vett az előadás, ahhoz a színház műsorajánlója ad támpontot, a Life magazin 1962-ben készült interjúját idézve, Marilyn Monroenak ezeket a mondatait kiemelve: „Soha nem értettem igazán ezt a szexszimbólum dolgot… Ez a gond, a szexszimbólum egy tárgy lesz. Én utálok csak egy tárgy lenni. De ha már valaminek a szimbóluma vagyok, akkor inkább leszek a szexé, mint valami másé, aminek szimbóluma van.“

Marilyn Monroe szerepében Harangozó Lilit, a gyermek Norma Jean szerepében Zöldi Laurát, a Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium növendékét láthatja majd a közönség. 

Az előadás különleges látványvilágot ígér, Hajdufi Péter videóinak köszönhetően.

A Vörös naplót a Jobb későn, mint soha című táncjátékkal egy estén adja elő a társulat. Utóbbi a nemzetközileg jegyzett Hugo Viera munkája. "Azok az érzések, amelyek legjobban fájnak, azok az érzelmek, amelyek leginkább tüskék bennünk, éppen ezek a legképtelenebbek. Lehetetlen dolgokra vágyni, pontosan azért, mert lehetetlen; nosztalgia az iránt, ami sohasem volt; vágyakozás az után, ami lehetett volna; sajnálni azt, hogy nem vagyunk valaki más; elégedetlenség a világ egész létezésére nézve… A lélek öntudatának ezek a félhangjai fájdalmas tájképet festenek, örökös naplementét arról, akik mi vagyunk" - foglalja össze a színház a táncjátékot inspiráló gondolatokat.