„Csakúgy magamnak lesz”

„Amikor megjelenik egy könyv, abból harminc példány az író járandósága, annyi mint a semmi. A kiadó hazaküldi, az író nekiül dedikálni. Feleségének, szüleinek, kedves Ede bátyjának, drága Etus néninek, egynéhány távoli, de sértődékeny rokonának, írótársainak, fogorvosának, mai szerelmének, s egy vagy két, néha három elmúlt szerelmének. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dedikáló viszonyban vannak egymással. Hogy kinek küldheti postán, kinek adjuk át személyesen, az „őszinte barátsággal, kinek jár a „szeretettel”, vagy a puszta névvel jelölt ajánlás, annak külön szertartástana van. Felsülnék vele, ha megpróbálkoznék e finomságok magyarázatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy amikor az ember végzett a 30 kötetes könyvtoronnyal, nemcsak hogy saját magának nem marad belőle, hanem még előveszi a szorongás is, hogy adósa maradt egynéhány jóemberének, akiknek elfelejtett könyvet dedikálni. Legutóbb is az történt, hogy többfelé maradt szigorú tartozásom, s a Körúton jártamban, betértem egy könyvkereskedésbe. Hat példányt akartam venni a könyvemből.

Ilyenkor az ember mondhatja azt: Jó napot kívánok, ez meg ez vagyok, kérem ilyen meg olyan című könyvemet. Vagy pedig mondhatja ezt: Kérem az ilyen meg olyan című könyvet, írta ez meg ez... Alkalmasint éles fényt vet az író jellemére, hogy melyik utat járja; én, akármilyen fény vetül is rám, az utóbbi megoldást választottam. A helyzet így is félszeg helyzet, de legalább nincs az orromra írva, hogy félszeg helyzetben vagyok. 

Kissé zsíros arcbőrű, borzas, fekete hajú 40 esztendős körüli asszony az eladó. Rögtön, első mozdulatával elárulja, hogy szereti a könyveket; amikor a kért könyvet leveszi a polcról, köpenye ujjával letörli a fedőlapot. 

- Nagyon szép könyv - mondja és nyújtja. 
- Igazán? - kérdem. - El tetszett olvasni? 
- El - mondja. 
- És csakugyan olyan jó? - kérdem, mert ezt jobb kétszer, mint egyszer hallani. 
- Jó - mondja határozottan. 

Forgatom a könyvet, tűnődve belelapozok. 

- Akkor kérek még ötöt - mondom. 
- Ötöt? - kérdi, s néz rám. 
- Igen - mondom, kissé zavartan. 
- Egyszóval, összesen hat darabot? - kérdi nyugtalanul. 
- Ha lehet kapni - mondom. 
- Lehet - mormogja, s révülten néz rám a szemüvege alól. 

Lassan hátranyúl a polcra, ott még két kötet dől neki a vállával a szomszédainak. Letörli a köpenye ujjával a fedőlapot, s odateszi elém. Várakozásteljesen néz rám; talán azt reméli, hogy megelégszem három darabbal.

Én azonban nem elégedhettem meg három darabbal, mert hat kell. Sorra kézbe veszem a könyveket, elolvasom a címlapjukat, s miután bizonyságot nyertem arról, hogy mindegyiken szó szerint ugyanaz a szöveg áll, egymás tetejére rakom őket. S várok. 

- Eszerint még három darabot óhajt? 
- Igen, kérem. 
- Valami iskolának? - puhatolózik.
- Nem - mondom. - Csakúgy magamnak lesz. 
- Értem - mondja idegesen és bizonytalanul. 

Szemlátomást megváltozik a viselkedése. Odahúz egy létrát, fölmászik a tetejére, s egy nyaláb könyvvel érkezik vissza. Egyiknek sem törli meg a fedőlapját. Miközben a számlát írja, több ízben rámpillant, fürkésző üveg alatti tekintettel. Már az orrom sem tetszik neki. Valami rosszban járó alaknak vél, csak azt nem tudja, hogy miben töröm a fejem; mert a könyv különös, egyedül való jószág. Nem alkalmas semmiféle áruhalmozásra. Spekulálni sehogysem lehet vele. Egy könyv annyi, mint száz könyv. Egy könyvet végtelen sokszor lehet elolvasni, s még másokkal is elolvastatni; könyvvel mindenfélét lehet csinálni, csak két vagy több példányt nem lehet belőle vásárolni. Vajon miféle cigányságban sántikálhatok? 

- Könyvtári dolgozó tetszik lenni? - kérdi reménykedve. 
- Dehogy - mondom és elvörösödöm. 

Átveszem a blokkot. A pénztárasztaltól visszatérőben jut az eszembe doktor U., aki a múltkor éjszaka jött át a gyerekhez, és nem fogadott el pénzt. Sajnos egy hetedik példányra van szükség. 

Nem merek az eladónő szemébe nézni, csak oldalvást vetek rá egy pillantást. Látom arca feldúlt vonásait, homlokába verődő haját, s az orrán a szemüveget, mely féloldalra dőlt, mint egy halálra sebzett huszár a lován. 

- Parancsol még valamit? - kérdi remegő hangon. 

Aktatáskámba rakom a könyveket és elbúcsúzom. 

Rézsut, a Körűt túlsó o]dalán is van egy könyvkereskedés. Én azonban nagy vargabetűvel az ellenkező irányba indulok, mert visszanézve, a bejárati ajtó és a szemüveg kettős üvegfala mögött meglátom a sötéten utánam bámuló szempárt. Igyekszem elvegyülni és megsemmisülni a sokadalomban.”