„Lelkesedtünk és hittünk ebben a csodában”

Aki ott volt és emlékszik rá, tudja. A többieknek pedig nehéz elmesélni a leírhatatlan érzést, amikor 1992. decemberében először játszott Diótörőt a Miskolci Nemzeti Színház. A helyiek ízelítőt kaphattak a teátrum és a tánckar karácsonyi ajándékából arról, milyen az ünnep egy magát polgárvárosként újraértelmezni igyekvő közösségben. Az igazgató Hegyi Árpád Jutocsa volt ekkor – a városban keresztnevén emlegették a direktort: Jutocsa, Jutó –, az előadás koreográfusa-rendezője a tánckarból tánctagozatot formálni igyekvő Majoros István (1946-2015).

A mesebalett szereplője volt Kozma Attila, aki két évtizeddel később – végigjárva az ehhez vezető utat, emlékezetes, társulati karaktert építő előadások koreográfusaként, rendezőjeként - beteljesíthette az egykori álmot: 2013-ban az ő vezetésével alakult meg a Miskolci Balett.

A társulat elfoglaltságai nem engedik meg, hogy idén karácsonykor műsoron legyen a Diótörő, de kérésünkre Kozma Attila felidézte a mára legendás emlékezetű mesebalett születésének körülményeit.

„Jutó 1992-ben lett igazgató. Szívügye volt a polgári színházeszmény, ami feltételezi, hogy a polgár karácsonykor is színházba jár, és Diótörőt néz. Ahogyan a karácsonyi asztalról nem hiányozhat a bejgli, a töltött káposzta, az ünnepi kultúrkörnek ugyanúgy része ez a mesebalett. Természetesnek vette, hogy az a népszínház, amelynek az építésébe belefogott, három tagozatú kell legyen: a próza mellett szerepeljen opera és balett is a repertoárban. A színház táncosainak addig főleg operettekben, musicalekben jutott szerep. Majoros István Miskolcra érkezésével éppen a Diótörő jelentette az első igazi próbát a tánctagozat létrehozásának útján.

Merész vállalkozás volt ez, ekkora feladattal kezdeni. Pista ráállt az ötletre. Hagyományos technikára épülő koreográfiát készített, ugyanakkor dramaturgiai szempontból dolgozott még rajta, így téve családcentrikusabbá a művet. Nem gépzenére, hanem zenekarral adtuk elő – ez így lett komplex és teljes. Boldogok voltunk, hogy a részesei lehetünk, hogy általunk ismerheti meg a közönség ezt a varázslatos történetet. Teljes meggyőződéssel és büszkeséggel élhettük át, hogy táncosok vagyunk: nem egy másik színházi produkció részeként, hanem saját jogon, önállóan is felmehetünk a színpadra. Rangot adott a tánckarnak, és a színháznak is, hogy képesek voltunk megcsinálni, komoly munkát igénylő próbák után ezt a kétórás előadást.

Pista nagy mesemondó és remek pedagógus volt. Tőle tanultam a történetmesélést. Szeretettel dolgozott a táncosaival. És nagyon jól el tudta hitetni velünk, hogy ez remekül működik majd: együtt a klasszikus balett technikája – amivel sokan akkor próbálhatták ki magukat először -, és maga az előadásmód. Ahogy közeledtünk a bemutatóhoz, egyre jobban beleéltük magunkat a mesébe, és nemcsak táncosként, de az egész lényünkkel.

Lelkesedtünk és hittünk ebben a csodában. Hogy mi is képesek vagyunk arra, amire a Diótörőt játszó nagy operaházak. Joggal éreztük magunkat a világ részének.

Pistától örökölt gondolat, hogy ha a gyermek először találkozik a tánc élményével, akkor ilyen csodálatos mesevilág keltheti fel igazán az érdeklődését a műfaj és a színház iránt. A mi mesevilágunkban Zeke Edit tervezte a díszletet, jelmezt – hatalmas karácsonyfát állított a színpadra.

Szokták kérdezni: miért jó karácsonyi mese ez? Miért nőtt össze ennyire a karácsonnyal? Hoffmann története a szeretetről, az ünnepről szól. A családról, az összetartozásról. A felnőtté válásról. Csajkovszkij csodálatos zenéje és a tánc megemeli az élményt – túl azon, ami ésszel felfogható, a szívünkhöz szól.

Sok mindent táncoltam a Diótörőben. Voltam Egérkirályfi, később Diótörő is. Az első emlékem, hogy miközben szentestén az emberek otthon ülnek, esznek-isznak, jól érzik magukat, mi, az előadás szereplői ezt nem tehettük meg, hiszen másnap délelőtt előadás. Kipihenten, koncentráltan kell a színpadra állni. Megvolt az izgalom, és a karácsony pompás hangulata is. A karácsonyi széria utolsó előadása után mi is kiengedtünk kicsit. Együtt ünnepeltünk a büfében – a karácsony összehozta a táncosokat.

Hogy nekem ez személyesen miért fontos? Elvált szülők gyermekeként a karácsonyaim édesanyámmal teltek. Amíg kisebb voltam, egyedül díszítette a fát, hogy ne lássam, maradjon meg a meglepetés öröme. Aztán már közös élményünk lett a fadíszítés is. A karácsonyi hangulat megvolt, de hiányzott az életemből a teljes család. Meg kellett nősülnöm, kellett, hogy legyen saját gyermekem. Ahogyan megszületett a lányom, fel tudtam dolgozni a frusztrációt, ami a gyerekkoromban elhomályosította az ünnep fényét. Átéltem, hogy felnőttem. A karácsony a helyére került az életemben. Most már nagyon szeretem. Nagyon figyelünk egymásra. Megadjuk a módját.”