A gyerekkori szeretetteljes élmény, ahonnan kinő maga az ember

„Nagyon szeretem a karácsonyt” – a személyes vallomást bontják ki Lajos András színművész gondolatai. A Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja magyar írók, költők alkotásaiból ajánlott az ünnepváráshoz műveket. Olyanokat, amelyeknek forrásvidékét – mint Nehéz Ferenc kisprózái esetében - maga is jól ismeri. És olyanokat, amelyek megérintik, ahogyan azokat is, akik saját érzéseikre ismernek rá mások mondataiban, történeteiben. Lajos Andrásé a szó. 

Megélt pillanatok, a megélt élet

„Nem mondtam még szöveget úgy, hogy ne éreztem volna bármi módon a sajátomnak. Csak úgy lehet hitelesen közvetíteni. Vagy megtalálja az ember, ami a számára személyes és fontos, vagy nem érdemes megszólaltatnia. Azt választom, ami megérint. Megérint: olyat fogalmaz meg, amit érzek, de nem tudok kimondani, mert nincsenek hozzá saját szavaim. 

Amiket most választottam, mind ugyanarról beszél: a gyerekkori szeretetteljes élményről, ahonnan kinő maga az ember. Ami meghatározza az egész életét. Ezért kell felnőttként odaadással figyelni a gyerekeinkre. 

Van-e bennem visszavágyódás a gyerekkorba? Én mindig szeretem megélni azt a kort, amiben éppen vagyok.

A látókörömbe került karácsony ihlette gondolatok, írások szinte mind ugyanabból a szándékból fakadnak. A megnyugvás, a letisztulás, a bölcső keresése, a gyerekkori romantikus szép élmények felidézése. Az ember felnőtt korában ezt a biztonságot szeretné megadni a gyerekeinek is. Jó esetben így gondolkodunk felnőve: ez nekünk milyen fontos volt, mennyire meghatározó. 

Átélem, amit Pilinszky Jánosnál szebben senki sem tudott megfogalmazni: meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk. 

Az európai emberek gondolkodásában benne van a mindig többet, mindig jobbat akarása. Talán a keleti gondolkodók kicsit bölcsebbek nálunk, amikor a boldogságot nem az anyagiak megszerzésében keresik, hanem a belső útban – tanulj meg örülni annak, amid van. Tanuld meg azt megbecsülni és értékelni. 

A korábbi életszakaszaimban vágytam valamire. Hogy kapjak jó szerződési ajánlatot, kapjak a következő évadra jó szerepeket. Kapjak olyan fizetést, amelyikben megmutatkozik a megbecsültségem. Én most abban a korban vagyok, amikor elértem valahová. Csodálatos családom van, két gyermekem. A hivatásomban nagyon megbecsülnek. Nemcsak a munkahelyemről kapok elismerő visszajelzéseket, de a közönség szeretetét is hatványozottan érzem. A jelen pillanataiban azt szeretném megélni, amiben vagyok. Szeretnék a családdal tölthető időmben minél kiegyensúlyozottabb lenni, minél odaadóbb, és minél támogatóbb, minél inkább elfogadóbb, úgy, hogy a családom is érezze, hogy bármiben számíthatnak rám. A szakmámban, hála istennek annyira jó szerepeket kapok, hogy ezeket szeretném megélni, tudatosítva, hogy ez most jó, élhető, számomra kivételes helyzet. Most nem is vágyakozom elismertebb lenni.

Ha a karácsonyra gondolok, az első gyermekkori emlékeim jutnak az eszembe. A szülőfalumban, Dunamocson az esti istentiszteletre mentünk. Hol a hó ropogott a talpunk alatt, hol száraz volt az út. Volt versmondás is, szereplés, az ifjúsági énekkarral léptünk fel a gyülekezet előtt. És aztán hazafelé a nagyszüleim házánál álltunk meg először. Oda az angyalkák már hoztak ajándékot, a fa alá. Otthon pedig, a szüleimmel, a nővéremmel: láss csodát!, oda is megérkezett mindenkinek a kedves ajándéka. 

Az én időmben már nem éltek az olyan népszokások, mint a betlehemezés. De itt van előttem, amikor az unokatestvéremékkel beöltöztünk mikulásruhába. Jó mókának tűnt. Vattát ragasztottunk az arcunkra fogkrémmel. A család előtt parádéztunk. 

Nehéz Ferenc fontos a számomra. Dunamocs szülötte. Újságíró, író volt. 1951-ben Amerikában telepedett le. Az Ezüstkönny című önéletrajzi regényében írta, hogy amikor a honvágy a legjobban mardosta, a legjobban fájt a távolság, akkor törtek fel belőle az emlékek, amelyeket ezekben a novellákban is megírt. Kishúga, Margit, az unokatestvérem nagymamája. Én úgy szólítottam: Kukola mama. A kelj fel, öreg! című novelláját olvasva eszembe jut az a döngölt padlójú ház, amelyikben Kukola mama lakott a Duna-parton. Nehéz Ferenc édesapja révész volt, amikor a trianoni döntés megszületett. »Elvették apámtól a Dunát.« Ezek mind közeli élményeim, amelyeket nem közvetlenül éltem át, de abban a dunamocsi közegben benne van, mint generációkon keresztül továbbélő élmény, emlék, örökség.

Nehéz Ferencet olvasva nem tudok elvonatkoztatni ettől. Nem tehetek úgy, mintha olyan irodalmi szöveget olvasnék, amihez semmi közöm. Hiszen átszövi a gyermekkoromat. A szüleim dolgoztak délutánonként. Korábban eljöttem az iskolából. Hazamentem, a nagyszüleimhez. Mama mindig főzött. A nyári konyhában gyűltek össze a kalákában érkező rokonok, barátnők. Együtt fosztották a tollat. A papa kiszolgálta őket. Sertepertélt, és mondta nekem huncutul, nehogy rácsapjak az asztalra, mert szanaszét száll a toll. Nekem Nehéz Ferenc írásai ilyen élményeket idéznek. Azt is eszembe juttatják, hogy a Pásztorok keljünk fel, hamar induljunk el, Betlehem városába, rongyos istállócskába... kezdetű dalt a nagyapámtól tanultam. Győzködött, tanuljak meg tangóharmonikázni, mert az egy kész zenekar. Valamelyest konyítottam hozzá, meg is tanultam ezt a dallamot, fülhallás útján.

Igen. Az elcsendesedés, meghittség megélésében nemcsak az irodalom segít. De a templomi szertartás is. Lehet, hogy nem is prózában, hanem énekekben, zsoltárokban is keresendő az élményhez vezető út.”