„Nem a Halálcsillag uralkodói vagyunk”

„Tényleg olyan előadásokat csinálunk, amelyekre oda kell figyelni” – mondta Béres Attila, a borsod-abaúj-zempléni Prima díjjal 2023-ban elismert Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Interjúnkban a társulattal közös munkájukról, az alkotó közösséget gyarapító abszolút bizalomról, a színház és a város összetartozásáról is beszélt. Rákérdeztünk, elmondta: harmadszor is pályázik, tovább vinné a színházat. „Kizárólag ez a szándékom. Az ember a gyermekét soha nem hagyja cserben” – ezek az ő szavai.

Minek tulajdonítja ezt az elismerést?
Próbálunk szigorú elszánással, értékeink tudatában, önérzetesen hűek maradni a szakmánkhoz. Hogy mi az a minőség, amit a műfaji sokszínűség megtartásával képviselünk, ez sok beszélgetésben, rengeteg közös munkában érlelődik, hosszú évek alatt. Hogy csak egyetlen, közelmúltbeli példát említsek: aki olvasta valaha a kétszázadik évadunkat nyitó A tatárok Magyarországban című Kisfaludy Károly művet, biztosan belegondolt, úristen, hogyan lesz a két évszázaddal ezelőtti irodalomból mai színpadi előadás. Szőcs Artur rendező és a társulat a jó értelemben vett pátosz és ünnepélyesség felmutatása mellett sokrétű, végtelenül szerethető előadást alkotott. A nagyon magas minőségre törekvést, a munkamorálunkat és munkamódszerünket rengeteg nézői visszajelzés is igazolja. Ezek összessége vezethetett oda, hogy azt mondták a döntéshozók: ez a színház a legjobbak közé tartozik. Príma.

Nem tévedtek akkor, akik a díjat adták. 
Szerintem nem tévedtek.

És nem is az udvariasság vezette őket, mivel ez a színház kétszázadik évada.
Biztosan sokat nyomott a latban, hogy idén kétszáz éves a színházunk. De ha éppen itt és most nem tudnánk azt a minőséget nyújtani, amit képviselünk, lehetne hatszáz éves is a színház, akkor sem érdemesítenék elismerésre. A mi társulatunk valóban egészen kiváló: prima primissima. Megkérdőjelezhetetlen az is, ahogy a közönségünk szereti a színházát: a színházunkat. Nem pusztán a jegyeladásban mutatkozik ez meg, nem kizárólag a kíváncsiságban – ezt éreztem a Vasgyári eklógák bemutatóján is, ahogyan az előadás végén mély csend ülte meg a nézőteret, mielőtt kitört a taps. Lehetetlen volt nem érzékelni az összetartozást Miskolc közönsége és színháza között.

A tatárok Magyarországban példájával azt is mondja: a színház nem múzeum, hanem eleven művészet? Nem elég ábrázolniuk valamit, de meg kell mutatniuk azt is, hogyan és miként lesz nekünk ehhez közünk?
Madame Tussaud panoptikumát nehéz három órán át élvezni. A színház viszont mindig vágyja és keresi az azonnali hatást. Ezt olyan helyzetekben lehet elérni, amelyek aznap foglalkoztatják a nézőt.

Ezt elérni mindig is a képessége volt a társulatnak, vagy közösen szerzett tudásuk? 
Hosszú folyamat részeként gondolok erre. Ide illőnek érzek egy sporthasonlatot: ahhoz, hogy a magyar válogatott ilyen minőségben tudjon focizni, mint ma, kellenek azok a játékosok, akiket az edző összeszedett, és kell az a nem kevés idő, amikorra a játékosok összeszoktak az edzővel.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte: ez megvan?
Nem. Ezért a pillanatért mindig küzdünk.

Mi hiányzik hozzá?
A színház mindennap újraértelmezi és keresi magát. Minden próbafolyamatunk a nulláról indul. Csak közben rengeteg minden van már a puttonyunkban, ami egy idő után sokkal közelebb hoz minket annál, mintha először dolgoznánk együtt. Biztos vagyok benne: nem volt tévedés, hogy egy művészeti tanács, öt állandó rendezővel közösségben alkosson és együtt létezzen ezzel a társulattal. Úgy látom, beérett ennek a gyümölcse. Nem tudom, ez mikor történt meg. De ez mások számára is érzékelhető. A vendégrendezők is arról beszélnek: milyen erős ízlésbeli és kifejezésbeli eszközi egység van azok között, akikkel dolgoznak. Legutóbb Ascher Tamás említette ezt.

Ebben a társulati létre figyelő építkezésben saját magukhoz – tudásukhoz, karakterükhöz, lehetőségeikhez – képest egyforma figyelem jut-e mindenkire?
Jókor beszélgetünk erről, hiszen most tervezzük a következő évadot, és ennek a részleteiről általában nem esik szó. Arról, hogyan is kell ezt csinálni. Mi számít: mi az a darab, amit meg akarok rendezni? Mi az a mű, ami most fontos? Vagy ami kikívánkozik belőlem? Ez a művészeti tanácsban ötünk között is csiszolódási pont, és egyszer csak jó arányban vetődött fel, hogy rendben, jó ez a darab, de kivel? Kinek lehet a feladata? A színészi létezés a Miskolci Nemzetiben, a tervezőasztalnál is, nagy súllyal számít. És igen, nyilván vannak hibáink.

Nem hibaként kérdeztem. Csak látszik, kinek miben és mennyire gazdagodik a színészete előadásról előadásra.
Az évadot tervezve gyakran felmerül a kérdés, hogy jó-e ez a szerep valakinek abból a szempontból például, hogy mostanában sok ilyet csinált. És ha kell, akkor keressünk inkább mást neki. A másik darab kérdése felveti a rendező szándékát – mennyire marad összhangban vele ez az újabb mű. Ez állandó kör. Amiben a színész szempontja meghatározó – erre a bizalmi viszonyra épülve gyarapodott ennek a társulatnak az ereje. Hogy kivel és mit – szeretnék személyes példát mondani. Terveztük A csárdáskirálynő bemutatóját. Fontos szerep Miskáé – ember, akinek mindenkihez van egy jó és egy cinikus mondata. Megértő és ironikus. Miska a mi társulatunkban: Fagyi (Fandl Ferenc színművész – a szerk.). A személyiségéből is adódik ez. Igen ám, de nagy kérdés, hogy az a fajta színészi énektudás, amivel rendelkezik, elég-e egy zenés darabban, egy nagyoperettben.

Nem kérdés, Mohácsi János híres kaposvári Csárdáskirálynő-rendezése óta hihetjük, hogy a tökéletes színházi élményhez nem kell minden hangnak a helyén lennie. 
A zenés műfaj zenés szövetét én ugyanolyan fontosnak tartom az előadásaimban, ha nem fontosabbnak. A kételyeimre mind a négy rendezőtársam felhorkant: Nem mindegy? Ő a Fagyi! Ő a Miska! Tudom, hogy iszonyú jó érzéssel járó kihívás volt ez a lehetőség az ő számára is.

Ez az az évaduk, amelyikben színész is rendez: Fandl Ferenc vitte színre a Vasgyári eklógákat és a Csokonai-kódot. 
Teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy a Vasgyári eklógákat olyan ember tudja jól elmesélni, aki „in deep”, igazán mélyen ismeri ezt a problémát. Akárhányszor kérdeztem ezzel kapcsolatban valamiről, kapásból válaszolt. Az Én, Vitéz Mihály... ötletével Fagyi és Harsányi Attila jelentkezett. Ha van a színházban két ilyen színész, és ők azt mondják, akarnak egy ilyet csinálni, nem hiszem, hogy lenne igazgató a földön, aki azt mondaná, hogy nem. Végtelenül örültem neki. Ez tök jó!

Mi lenne a válasz, ha további színészek jönnének, hasonló rendezői és előadásötletekkel?
A Csokonai-előadás a színházon kívül, az iskolákban is megél. Ötleteknek eddig sem voltunk ellene. Az énekkar A Kávéház – saját műsoruk – szövegkönyvét tette le. Tetszett, és azt mondtuk, persze. Viccelni szoktunk azzal, hogy a Darth Vader zenéjére vonul be a művészeti tanács a társulat ülésére. De azért nem a Halálcsillag uralkodói vagyunk. Az lenne a legnagyobb hibánk – és főleg az én legnagyobb hibám –, ha ennyi idő után nem az abszolút bizalom működne közöttünk. 

Olyan ez egyben, mintha a Miskolcról elszerződött vezető színész, Görög László után két vezető színész épülne.
Megmondtam egy éve: Görög Laci helyére nem lehet Görög Lacit hozni. Két fiatal művészt kell szerződtetni, és aztán szerepekkel, feladatokkal kell terelgetni a társulatot. Azt mondják, egy rendező akkor ad jó instrukciót, ha az láthatatlan. Ha nem azt mondja, hogy mit csinálj, hanem elmondja, mik az összetevői annak a pillanatnak, aminek a színpadon meg kell születnie. És a színész nemcsak azt csinálja meg, amit a rendező szeretett volna, de annál is többet. Észre lehet venni, hogyan épülnek a színészeink – nem egy, nem kettő –, és milyen fontos munka zajlik a Miskolci Balettnál.

Szabó Máté rendező, a miskolci színház művészeti vezetője színházi hitvallásként is érthető beszédet mondott az ünnepi évadnyitó társulati ülésen. Ebből idézek: „Mi itt vagyunk vajon, vagy csak eljátsszuk? Illusztráljuk, vagy valóban Jelen vagyunk?” Ezt hogyan kell értenünk abból a nézőpontból, amelyre a minőségi színházzal és a társulatépítéssel összefüggésben az eddigi beszélgetésünkben rávilágított?
Ezt olyan költői képnek látom, amelyet a színháztörténészek két évszázad múlva is boncolgathatnak. Szerintem ez Máté legnemesebb értelemben vett kételye: az atléta tudja, hogy mi a célja, de kérdés, hogy az még borzasztóan messze van-e, vagy már átszakította a célszalagot. Én azt mondanám: már átszakítottuk. Tényleg olyan előadásokat csinálunk, amelyekre oda kell figyelni. És oda is figyelnek.

Nem lehet, hogy a színház igazi mélységét a technika, tapasztalat, tudás határain túl kutató ajánlás ez?
Ez erről szól. Ennek a metaforának a rám vonatkozó vagy az énáltalam vélt értelmezésével nagyon egyetértek.

Új teret nyit, hogy egyetlen magyarországi társulatként tagjává fogadta a Miskolci Nemzetit az Európai Színházi Unió. Mire használják ezt a lehetőséget?
Négy éve azt vállaltam az igazgatópályázatomban, hogy szeretném, ha kitágulna a világ a társulatunk számára, hogy a nemzetközi kulturális térben is megmérethessük magunkat. Hogy ez a mi rendezői-színházcsinálói-esztétikai mércénk megállja-e a helyét Portugáliában. Vagy a Teatro Piccolóban. Ha három országgal odébb mutatjuk be a Hedda Gablert, akkor is érvényes marad? A mi Nóránk csak itt rendkívüli, vagy érthető az európai közösségben is? Ezekre részben választ ad már az is, hogy tagjai lettünk a színházi uniónak: amíg jelöltek voltunk, az uniós színházi igazgatók végignézték a repertoárunkat, utána döntve a felvételünkről. A tagságunkkal most teljesülhet a korábbi ígéretem. Az unió minden évben rendez fesztiválokat, ezekre elvihetjük a legjobb előadásainkat. Jelentős művek születhetnek európai koprodukciókban. A lehetőség adott a színészeknek, a társulatnak, a Miskolci Balettnak.

Az ezután születő előadásoknál külön szempont lesz, hogy máshol van a horizont? 
Nem. Ami engem illet, én így tudok színházat csinálni. Ha az idő nem ölné a színházat, mint ahogyan sajnos pusztítja az előadásokat, a tíz évvel ezelőtti Woyzeck-rendezésem ma is érvényes lenne.

Ennek a csatlakozásnak úgy van értelme, ha megvannak a távlatai is, és nemcsak jövőre, hanem azután és azután is Európa egészéhez köti a színházat. Jövőre viszont kiírják a pályázatot, miután 2025 elején lejár az igazgatói megbízása.
A csatlakozás a mi színházunkhoz kötődik. Elnézést, ha ez nagyképűen hangzik.

Miért hangzana nagyképűen? A színház nem elvont fogalom, hanem napi praxis.
Ez így van. És ha a kérdés arra vonatkozik, hogy szándékozom-e tovább vinni a színházat, nagyon-nagyon szigorúan csak azt tudom mondani: kizárólag ez a szándékom. Az ember a gyermekét soha nem hagyja cserben. De azt, hogy folytassuk, másnak is akarnia kell. Bízom abban, hogy látszik az a munka, amit csinálunk. Hogy az a munka látszik, és a munka alapján ítélik meg a működésünket.

Az alkotótársai is maradnának ebben a pályázatban?
Persze. Csakis közösen csinálnánk ezt.