„Az ember azt hiszi: hogy... Pedig: dehogy”

„Azért örülök neki, és azért vagyok büszke, mert az elmúlt negyven évemet végül is érvényessé tették. Hogy létezett.” Keresztes Sándor mondja ezt. A színművész idén kapta meg a magyar színházi epizódszerepek megformálásáért adható, Gobbi Hilda által alapított Aase-díjat.

Nem zavarja az idő múlása?

Nem zavar. Élem az életemet. És szeretnék minél tovább élni.

De hoz valamilyen változást az életében, ahogy telnek az évei?

Negyven évesen eldöntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel. Dehogy fogok én azon szomorkodni ötven évesen, hogy miért nem vagyok negyven, hatvan évesen, hogy miért nem vagyok ötven és így tovább.

Színészként ugyanolyan volt negyven évesnek lennie, mint most hatvannyolcnak?

Nem. Teljesen más a fizikumom. Hamar elfáradok. Javítani kellene egy kicsit a kondíciómon.

Negyven év fölött is gyűlik a tapasztalat. Ha ez számít, mit kezd vele a hivatásában?

Én a pályám elején voltam igazán sikeres. A kolozsvári, az erdélyi időszakban. Mindent eljátszottam, amit lehetett Biberachtól Claudiusig. Voltam Rica Venturio Caragiale Zűrzavaros éjszakában, Ember Sándor Karinthy Frigyes Holnap reggelében, Mrozek Tangójában Artur, Balga Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében. Az ember tragédiájában, Madách Imre drámájában Lucifer. Ezek nagyon nagy szerepek. Sikeresen teltek az éveim. A tapasztalatot inkább ott és akkor szereztem. Nyíregyházán három főszereppel indítottam. Amikor az ottani igazgató, Léner Péter a József Attila Színházba került, magával vitt. Ott besorolódtam a régiek közé. Nem lehetett azt játszanom, amikre ők voltak predesztinálva.

Bántotta?

Persze. Nagyon.

Nem tudott nagyobbat ígérni az igazgatója, gondolom.

Nem vette le rólam a kezét. De igazgatóként sokféle szempontot kellett figyelembe vennie. Én meg sodródtam. Ez érdekes: az ember azt hiszi, hogy... Pedig: dehogy.

Mit lehetett volna tenni?

Elmenni a főiskolára. Énekelni tanulni. De csak vártam, hogy történjen valami. És igazából nem történt semmi. Átszerződtem. Voltam szabadúszó. Játszottam a Nemzeti Színházban, a Tháliában, az Új Színházban.

Hogyan hatott a színészetére, amikor kezdtek elfogyni a nagy szerepek?

Bele lehet keseredni, hogy az ember nem, vagy nem úgy dolgozik. Én nem keseredtem bele. Szerencsém volt, hogy visszaszerződtem Nyíregyházára, Verebes István igazgatósága idején. Jó szerepeket játszottam, de már nem úgy néztek rám, mint azelőtt.

Az alkata szerint nem öregedő típus, nemcsak a valódi korához illő szerepeket játszhatna.

Ha levágom a bajuszom és a szakállam, tíz évet letagadhatok. Ötvenes férfiakat tudnék játszani, de már nem érdekel annyira. Most hamarosan lesz egy nagyobb szerepem, Csehov Ivanovjában Sabelszkij. Fontos szerep.

Ugyanaz a tudás kell a nagy szerephez, mint az epizódhoz?

Sőt, a kisebb szerephez nagyobb tudás szükséges. Intenzívebben kell megélni. Vannak epizodisták, meg vannak a nagy karakteresek. Én nagy karakteres vagyok. Voltam. De az epizódot is szeretem.

Szőrénszőr Tejbajszán, Lázár Ervin meséjében?

Az epizódszerep. De nélküle nincs előadás. Ahogy mondják, nincs kis szerep, csak rossz előadás van.

Ámulatba ejtett: mennyire kevés kell hozzá, hogy tudjuk, ez az ember sokkal több annál, mint amennyinek látszik. Néhány kézmozdulat, valamennyi testbeszéd.

Értem a kérdést. Az van, hogy fiatalon az ember mindent bele akar tenni a szerepébe. Én is ilyen voltam. Néha sok is. Túl sok. Mindig a rendezők feladata volt, hogy levegyenek belőle, ha eltúloztam a dolgot. A negyven év ebből a szempontból mégis csak negyven év. Pont úgy kínlódok szerepekkel, szövegekkel, mint a fiatalok. Csak más eszközeim vannak.

„Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot.” Ezt Gobbi Hilda mondta, megindokolva, hogy miért alapítja az epizódszerepek megformálóinak az Aase-díjat. Ez elfogható érvelés?

Abszolút. Ez biztos, hogy így van. Például a Három nővér, Rusznyák Gábor rendezésében. Emlékszik rá? Az meggyőző példája, hogy nincs kicsi szerep. A katonatiszt a végén, Prozorov, ha nem jön be a három lánnyal a színpadra, ha nincs ott, ha nem úgy mondja a végén, hogy „ezentúl itt fogunk élni”, akkor nem olyan az előadás. Az egész meg sem történik.

Akkor ez egy epigramma-alakítás?

Pontosan.

Honnan tudta, hogyan kell ezt a mondatot elmondania?

Érdekes kérdés. Vannak ésszel és a szívvel dolgozó színészek. Nagyon sokan az ösztöneiken keresztül dolgoznak. Például én is. Nem mindig gondolok nagyokat. Van aki centire felépíti. De ott azt lehet is érezni, hogy ez centire fel van építve. Mert ha nem bízza magát az ösztöneire, az érzelmeire, akkor hiányzik belőle valami. Nem kötelező gondolni bármire. Vannak nagyon tehetséges és nagyon buta emberek is. És nem gondolnak semmit. Csak játszanak.

És jók.

És jók.

De most önről beszélünk.

Remélem, nem vagyok buta.

Valakinek végül mégis azt kell mondania, hogy ez most jó, legyen így. 

Nagyon sokszor van úgy, hogy kell az irányítás. A legokosabb színésznek is, mert nem látja magát kívülről.

A Három nővérben a jelenet rögtön megvolt, vagy maradt vele dolga a rendezőnek is?

Úgy mondtam elsőre, hogy „itt fogunk lakni”. Ahelyett, hogy „itt fogunk élni”. Én ezt nem tudtam, hogy ez Gothár Péter filmjének, a Megáll az időnek a híres mondata, mert az életem első szakaszában nem itt éltem. Nem volt benne az alapképzésemben. Változnak az idők – manapság a gyerekek alapképzésében a Harry Potter van benne. Bennünket még a Winnetou-filmek éltettek.

Ha a nagysága mellékes, akkor hogyan számít a szerep? Hogy mit érez vele kapcsolatban az elején? Vagy, hogy van-e benne valami, amit meg tud majd ragadni?

A mi osztályunk volt az első itteni előadásom. Nem volt főszerep az enyém, de erre is igaz: nélküle nincs előadás. Mert ő a tanú. Nagyon szerettem a Három nővérben azt az egy mondatot. Hogy azt elmondhattam. De én annyit még nem ültem, mint azért az egy mondatért – már bent voltam a színházban előadás előtt, és vártam a végéig. Nagyon szerettem a Csongor és Tündében játszani. Kétszer tanultam meg azt az előadást. Harag Györgynél én voltam Balga. Alig tudtam a ritmust kiverni a fejemből – úgy maradt. Nehéz megszokni, hogy érdekesen mond, ne mint egy verset, hanem hogy gondolatokat tudjál közölni. Szőcs Artur miskolci rendezésében a Tudós voltam. Azt mondta: ez az ember megbolondul. És én megbolondítottam. Örültem annak a szerepnek és annak az előadásnak. Nagyon szeretem az Agavéban az öreget. Szívesen játszottam az Elektrában. A legjobb, legértelmesebb, legsokrétűbb szerepem a Feketeszárú cseresznyében az öreg, Kispál, aki öngyilkos lesz. Az az előadás azért a szívem csücske, mert én is az az elszakadt részből való vagyok.

Tudható a titka, amiért ennyire szereti a közönség?

Nem volt kibeszélve ez a történet, Trianon. Hogy ez mit jelent. Az előadás jól lett megfogalmazva, a rendezőjének, Szőcs Arturnak nagyon jó az ízlése.

Van, amire vágyik a pályáján?

A jó szerepre. Nincs szerepálmom.

Ki inkább az epizodista? Aki mindig epizódszerepeket játszik, vagy aki egy adott darabban játszik ilyet?

Van, aki mindig ezt játssza, mert vagy nem bír hosszabb lélegzetvételű szerepeket eljátszani, vagy a sors kegyetlenkedett vele. Van, aki csak abban a darabban játszik ilyet. Fura dolog az is, hogy: tehetség. Mi az, hogy tehetség? Az szubjektív. Kiről mit döntenek el. A díjra visszatérve: én azért örülök neki, és azért vagyok büszke, mert az elmúlt negyven évemet végül is érvényessé tették. Hogy létezett. Jó volt ott lenni a díjátadón, a Bajor Gizi Színészmúzeumban. És érdekes módon olyan darabból mutattak be részletet, amit már el is felejtettem, hogy játszottam. Osztrovszkij Jövedelmező állása, Réthly Attila rendezésében, az Új Színházban. Nyilván a kisebb szerepekhez is kell a jó színész.

Most a helyén van?

Most nagyon jól érzem magam. Igazán itt érzem legjobban magam. Azért, mert a helyemen vagyok. Foglalkoztatnak. Nem néznek le.

De mi okuk is lenne rá?

Eddig mi okuk volt, ahol így viszonyultak hozzám? Nem itt szocializálódtam.

Nem gond, hogy olyan társulatban dolgozik, ahol nagyok a generációs különbségek?

Én ezt nem tudom, nem érzem. Mindenkivel jóban vagyok. A fiatalokkal is.

Bármiről lehet velük beszélni? Nem fenyegeti, hogy sok mindenről beszélhet, de nem feltétlenül úgy és azt értik, amit valójában mond?

A színházban sokat beszélek. Kérdezem néha: nem vagyok sok? Azt mondják: nem. Én jó hallgató is tudok lenni. Tudok pletykálni. Sőt, ha kell titkot is tudok tartani.

A jó közös témák?

A magánélet. A szerelmi élet. A színház. Nyitottak. Tudunk beszélgetni egymással – ez kortalan. Nem tudsz elbújni magadba. Nagyon kevesen bújnak el magukba. Szoktam szomorú is lenni, de nem szeretek.

Kell hozzá indok?

A hülyeség nagyon zavar. Mindenkinek úgy kívántam boldog új évet, hogy „egészséget, békességet és sok türelmet az elkövetkezendő hülyeségek elviselésére”. Mert lesz bőven.

Mi a hülyeség az életben?

Akármi.

Ami vakvágányra viszi az embert?

Vakvágányra vihet. Megbélyegezhet. Ezek zavarnak. Mert én konzervatív ember vagyok ugyan, de tudom, hogy a színházat liberalizmus nélkül nem lehet csinálni. A konzervatív az több – a liberális csak a liberálist tudja elviselni. Én meg el tudok viselni mindenkit.