„Úgy tekintek erre a színházra, mint egy gyermekre, akit fel kell nevelni”

Új színházi játszóhelyet avatnak hamarosan Miskolcon. A bevezetése már meg is kezdődött, ezen a néven: „TTH Színpad/Harsányi Attila és vendégei”. A Miskolci Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas művésze nemcsak a nevét adta a kezdeményezéshez, de a műsorfolyam tervezése is az ő munkája. A választásait a tiszteletadás szándéka jellemzi – szakmája vitán felüli nagy egyéniségeivel adná meg a találkozás élményét a pódiumszínház önálló estekre, monodrámákra kíváncsi közönségének a Tudomány és Technika Házában. A nyitóelőadás, amellyel a közösség figyelmébe ajánlja az új színházi teret a saját, Alina Nelega művéből készült előadása, a Rudolf Hess tízparancsolata, amellyel elnyerte a bákói Nemzetközi Monodráma Fesztivál nagydíját. Harsányi Attilát kérdeztem.

Kinek van szüksége az új színházra? A városnak, a meghívni kívánt előadásoknak, vagy ön érezte úgy, hogy szeretne színházat?
Megkeresett Hajdú László, a Tudomány és Technika Háza tulajdonosa, hogy szeretné meghívni az Aradon készült előadásomat, a Rudolf Hess tízparancsolatát Miskolcra. Rávágtam: persze. Ott járok el a fiammal, Áronnal könyvtárba menet a technika háza előtt, de eddig még sosem tértem be oda. Megmutatta a termet, hogy hol lenne ez. Leesett az állam. A hely ebben a formában persze még nem alkalmas színházi előadásokra, soroltam, mi minden kellene hozzá. Nemcsak ennyiről lenne szó, mondta, hanem hogy legyen itt valami még. Rendszeres program. Hogy mit gondolok erről. Hosszas töprengés után arra jutottam, ha már élünk a lehetőséggel, milyen jó lenne testközelből látni itt a magyar színház nagy bölényeit, mert ők a mi saját korunk igazi nagyságai. Én is ritkán látom őket színpadon. Ahhoz rá kell szánni a nem kevés időt, a jegy árára rárakódik a budapesti utazás költsége. Hozzuk őket ide! A miskolciaknak ne kelljen utazni hozzá, ha látni akarják Jordán Tamást, Hegedűs D. Gézát, és a többieket – szeptembertől a fiatalabbakat is. Kitaláltunk egy kis körítést, amiért érdemes lesz korábban érkezni: élőzenét, csevegést egy pohár bor mellett. Az előadás után pedig, amíg a díszletet le nem bontják, a művésszel is lehet majd beszélgetni. Olyan teret akarunk létrehozni itt, ami jó érzéseket kelt úgy, ahogyan azt megálmodtam, és szeretném, ha mások is ezt éreznék. Örülök, hogy Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója is üdvözölte ezt a kezdeményezést – megnyugtató, ha nem alakulhat ki az a szóbeszéd, hogy meguntam a miskolci színházat és ezért csinálok magamnak egy másikat.

Nem unta meg?
Egyáltalán nem. Az nagyon fontos, hogy Attiláékkal partnerségben lehetünk.

Ez miért fontos?
Mert azt gondolom: egymást kiegészítve kell tudni megélnie ezeknek a helyeknek. Nem uralkodhat el a „dögöljön meg a szomszéd tehene”-mentalitás. Semmilyen szempontból sem vagyunk egymás riválisai. A Miskolci Nemzeti: népszínház. A mi profilunk a pódiumszínház, ilyen nincs másik a városban. Most meglátjuk majd, mennyire hiányzik ez a miskolciaknak.

Hogy van-e erre igény, azt már tesztelhette évekkel ezelőtt Orbán Dénes Grund-színházi kezdeményezésében.
De annak nem volt ekkora tere. Jó, ha befértek harmincan. A technika házába közel háromszázan. Impozáns hely. Megfelel mindannak az elvárásnak, amit egy színháznak tudnia kell. Másrészt ott és akkor nem volt meg az a támogatói háttér, ami itt adott: az ötletekre fogékony mecenatúra, profi csapat Kiss Lászlóval, Czikora Ágnessel. Plakátok, molinók készülnek, indul a marketingkampány.

Van elég energiája ehhez?
Így születtem, az energiáimnak legfeljebb a 15 százalékát égetem el. Egyszerűen nem fáradok. És a befektetett energia minden szempontból megtérül.

Ön lesz A színházcsináló.
Igen.

Mi ez? Állás, szakma, szerep, szolgáltatás – hogyan gondol rá?
Lett egy ötlet, születik belőle valami. Összeálltak a partnerek. Ebből nagyon sokat tudunk profitálni.

De önnek, személy szerint, mit jelent?
Életemben nem csináltam még ilyet. Fura érzés: elmegyünk a technika háza mellett, és azt mondja a fiam, „apa, itt van a színházad”. Úgy tekintek erre a színházra, mint egy gyermekre, akit fel kell nevelni. Az apja vagyok – az egyik. Megpróbálok odafigyelni minden apróságra. Rengeteg fesztiválon megfordultam, Romániában, ismerem az összes apróságot, amiért a színészek dühösek szoktak lenni, attól kezdve, van-e parkoló, vagy milyen az öltöző addig, hogy hogyan érzi magát, akit az előadásával meghívtunk. Nekem az is szempontom, tapasztalja meg: nem egyszerűen húzónévként  van itt, hogy bejöjjön miatta a közönség, hanem mert tiszteljük. És én nagyon tisztelem ezeket az embereket. Annyira jólesik, hogy nem Budapestre kell utazni a látásukért. És olyan jó lenne, ha többször lennének itt, ha elmondhatnám a kávéházban: „nézd már, itt ül annál a szomszéd asztalnál Jordán Tamás, Hegedűs D. Géza”.

A színházuk az ön előadásával lép a közönség elé. Milyen érzésekkel készül erre a premierre?
Biztosan fura lesz. Nekem az egy előadás, amit játszottam már nyolcvanszor, ugyanakkor valóban a nyitóelőadás, amellyel kitárja kapuit ez a hely, amire ezután úgy gondolnak majd: ez egy színház, nagyon komoly programokkal, jó dolgokkal.

A Rudolf Hess tízparancsolata nem időutazás a színészi életében? Tizenhat éve volt a bemutatója az Aradi Kamaraszínházban.
Az a vicces az egészben, hogy ez az ember a színpadon 93 éves éves. Addig én is csinálhatom nyugodtan. Azért akarom megélni ezt a kort, hogy utoljára még eljátsszam. Lehet, akkor már tolókocsiban, súgógéppel.

Ahhoz képest, ahogyan először bemutatták, változott-e valamit?
Nem. Semmit.

Mindent tudott már róla akkor, hogy ezt hogyan kell játszani, és ezt azóta sem befolyásolta mindaz, hogy egyébként színészként, szakmailag hogyan fejlődött?
Emlékszem, micsoda hevülettel, mennyi energiával csináltam az elején. És aztán ez az energia valami higgadtságban, tényközlésben kezdett koncentrálódni. És attól egyre szigorúbb és kegyetlenebb lett. Velem együtt fejlődik a figura.

És hogyan hat vissza a színészetére a Hess-szerep?
A Rudolf Hess tízparancsolatát, és a későbbi előadásomat, a Sex, drugs, gods & rock ‘n’ roll-t is azért szeretem, mert mind a kettőben különböző karakterek szólalnak meg. Az ember nyilván ugyanaz, de arra törekedtünk Tapasztó Ernő rendezővel, hogy mindig más legyen. Világéletemben nagyon élveztem az ilyen gyors személyiségváltásokat, amiket ez a két előadás kínál. A hagyományos színház kevésbé ad lehetőséget rá, hogy hat-nyolc figurát eljátsszam, egy estén belül. Erre ezek az ilyen szerkesztésű darabok alkalmasak. A hagyományos előadásoknak van elejük-végük, adott egy figura, azt próbálom megmutatni. De ez a két saját előadásom nagyon sokat adott hozzá a színészi eszközeimhez. Sokkal lazábban tudok átkapcsolni sírásból röhögésbe, nem okoz gondot a színpadon, ha azt mondják: legyél dühös. Megvan egy pillanat alatt. Ahogy múltak az évek, az összes színészi és emberi görcsöm kezdett lekopni. Ez nyilván a sok gyakorlásnak is a következménye. Szinte mindig jó kezekben voltam szakmailag. Nem kellett hosszú ideig rossz rendezőkkel dolgoznom. Akárhogy is nézem az elmúlt tíz évemet, Mohácsi Jánossal, Ascher Tamással, Béres Attilával, Rusznyák Gáborral, Zsótér Sándorral hozott össze a közös munka. Jó kezekben is voltam, jó alapanyagokat is kaptam. Nyilván valamennyire kellek hozzá én is – más nem csinálja meg helyettem, amit nekem kell.