Még most is mindenhová bringával megy

Abaújszántón látta meg a napvilágot, majd Szikszón élt, aztán Miskolcon kötött ki. A hatvanas és hetvenes években sportágában sikert sikerre halmozott, kiváló teljesítményével naggyá tette a Miskolci Vasutas Sport Club kerékpáros szakosztályát. Európa krémjéhez tartozott, de a nagyvilágban is jegyezték, népszerűségét azonban kikezdte a múló idő.

Önt mintha elfelejtették volna. Már a telefonszámának puszta kinyomozása is komoly fizikai megterhelést okozott…

És akkor mi van? Ez nekem, a kétszeres olimpikonnak egyáltalán nem fáj. Nem vagyok kérkedő típus, nem tolakszom, soha nem szerettem villogni, önmagamat fényezni. Egyszerű és csendes ember vagyok, ezért a családomban gyakran megróttak, például az anyám és a két öcsém is.

Hogyan lett kerékpáros?

Apám a háború környékén rendőr volt, szolgálati biciklivel járt, hiszen akkor autó alig akadt. Az emberek gyalog és kerékpárral közlekedtek. A faterom a szikszói kapitányságon szolgált, Abaújszántó és Szikszó között felügyelte a rendet. Aztán kilépett a rendőrségtől, de megmaradt a bringája. A családunk Szikszóról a miskolci Győri kapuba költözött. Apu esztergályosként a Digépbe ment dolgozni, a gyárba pedig természetesen kétkerekűvel járt. A pincében tartottuk a gépeinket, és én hatévesen már a vázon vittem a kisgyerekeket. Az egyik Csepel márkájú bringánkkal – amely ha meglenne, ma felújítva biztosan százezreket érne a gyűjtőknek –, elkezdtem a járdán karikázni. A váz alá lépve hajtottam, mert a lábam nem érte fel a pedált, később pedig a vázon ültem, és mindig a kontrafékkel álltam meg. Első élményem az volt, hogy az utcán két rendőr között viharzottam el. Ezután már úgy ment minden, mint a karikacsapás.

Igaz, hogy a DVTK-ban kezdte pályafutását?

Így történt. A szüleim azért írattak be az ottani kerékpáros szakosztályba, mert összetörtem néhány családi járgányt és azt mondták, hogy ezután tegyem tönkre az állami bicikliket.

A hatvanas és hetvenes években volt becsületük a kerékpárosoknak?

Több mint most, pedig nem fizettek nekem, nekünk semmit. 1966-ban, amikor a diósgyőriek megszüntették a kerékpáros különítményüket, átkerültem az MVSC-hez Kovács Károly kezei alá. A vasutasoknál annyival volt jobb életem, hogy amikor nyertem egy versenyt, bementünk a cukrászdába, és ott megehettem egy tepsi süteményt.

Hol dolgozott?

Először esztergályosként a Digépben, majd 1966-ban át kellett mennem a Magyar Államvasutak Építési Főnökségére, a Tiszai pályaudvar mellé. A szövetség kikérői miatt azonban gyakran hiányoztam a munkahelyemről.

Más klubok nem akarták leigazolni?

Dehogynem. Kovács Károly, vagyis a Mackó becenévre hallgató elöljáróm azonban sehová nem engedett el.

Kedvelte az edzőjét, Kovács Károlyt?

Nem, mert állandóan üvöltözött velem, egyszer a pumpával rá is csaptam. Egyébként pontosítok: edzőként soha nem dolgozott, szakosztályvezető volt.

Hogyan emlékszik vissza a mexikóvárosi olimpiára?

Szóval 1968, azaz mi történt ötvenegy esztendeje… Én 1964-től 1977-ig voltam válogatott, és a tengerentúli olimpia volt az első ötkarikás viadalom. Ez a mai eszemmel is hallatlan megtiszteltetésnek és sikernek számít. Szinte minden kiváló magyar sportoló a barátom volt. A teljesség igénye nélkül: Kozma István birkózó, Varjú Vilmos atléta-súlylökő, Gedó György ökölvívó, Kajdi János ökölvívó, Gyarmati Andrea úszó, Hesz Mihály kajakozó, Földi Imre súlyemelő, Kulcsár Gergely atléta-gerelyhajító. Közülük páran már elmentek. Soha nem felejtem el, ahogyan a majd’ százötven kilogrammos Varjú a szemem láttára felkapta az úgy ötvenöt kilós Földi Imrét. A megyéből egyébként tudomásom szerint hárman voltunk ott: Faragó János diszkoszvető, Tóth Gyula ózdi maratonista és jómagam. Ma már kevesen emlékeznek arra, és szóba sem kerül, hogy bő egy héttel a megnyitó előtt diáktüntetések zajlottak a világvárosban, és mivel a helyi rendőrség tüzet nyitott rájuk, nagyon sokan haltak meg.

A magyar küldöttség tagjaként szintén kiküldetésben járt Münchenben, az 1972-es ötkarikás játékokon, ahol viszont terrortámadás történt. Erre is emlékszik?

Ezt sem lehet elfelejteni. Nem is tudom már, hogy minek hívták vagy hívtuk: olimpiai túszdrámának vagy tragédiának, esetleg mészárlásnak. A palesztin terroristák merényletet követtek el az izraeli sportolók ellen. Mi, magyarok az utóbbi küldöttség közelében laktunk, és amikor lőttek, elszaladtunk megnézni, hogy mi történik. Úgy emlékszem, hogy nem féltünk, de az is lehet, hogy valójában nem mértük fel, mi történik. Az eseményeket az egész világ láthatta, hallhatta az egyenes televízió- és rádióközvetítésnek köszönhetően. Akik visszaemlékeznek az 1972-es olimpiára, ezt megerősíthetik, a Magyar Tévében és Rádióban is egy napig ez volt a „sláger”.

Olimpiai hetedik lett, de egy dopping miatt végül a hatodik helyezettként tartjuk számon négyes csapatban. Mennyivel honorálták ezt a remek eredményt?

Annyit kaptunk, mint az egyéniben hatodikok, csak ezt elosztották négyfelé. Négyezer-ötszáz forinttal lettem gazdagabb. Az a pénz úgy másfél havi fizetésnek felelt meg. Ma ugyanezért a teljesítményért milliókat tennénk zsebre.

Fénykorában mennyit edzett?

Naponta körbementem a Bükkön. Vagy kihajtottam a szülőfalumba, Abaújszántóra, aztán onnan hobbiból Szikszóra és Gibártra. Egyedül tréningeztem, úgy, mint a kis Csathó, aki hozzám hasonlóan szintén magányos farkas volt.

Hogyan járt versenyekre?

Busszal vagy kocsival véletlenül sem. Vasutasklub tagja voltam, és akkoriban létezett egy különös divat. Az egyesület vezetőinek igénylésére a szerelvényekhez csatoltak egy hálókocsit, ebben aludtak a vezetők és a sportolók. Megtöltöttük a fülkéket, a kerékpárok meg szintén elfoglaltak néhány kupét. Amikor a vonatunk befutott a célállomásra, minket kitoltak egy csonkára és éltük a magunk életét, igaz, duhajkodni nem lehetett. Az állomásokon egyébként voltak vendégszobák, értelemszerűen ezekért sem kellett fizetnünk, ha ott aludtunk.

Fel tudja mondani az eredményeit?

Ez a kérdés felért egy kiadós sértéssel. Sokszoros egyéni időfutam és csapatbajnoki magyar bajnok vagyok. Nyertem három Mecsek és négy Bükk Kupát, de Gemenc Nagydíjat egyszer sem, mert akkor már bontogatták a szárnyaikat a Halász testvérek. Diadalmaskodtam még többek között a Kassa–Tátra viadalon, a Bohemia Körversenyen, de Afrikában, például Algériában és Marokkóban is jól ment nekem. Az elhíresült Békeversenyen nyolc éven keresztül le sem tudtak taszítani a dobogó környékéről.

Mivel emelkedett ki a társai közül?

Az alapadottságaim megvoltak ehhez a műfajhoz. Ezek: szorgalom, kitartás, munkaszeretet, önbecsülés és így tovább. Aztán laza volt az alkatom, kiválóan bírtam és tűrtem a monotonitást, tudtam szenvedni és egyszer sem zsongtam be a kerékpárosokra annyira jellemző magánytól. Az sem zavart, ha négy napig nem, vagy csak alig ettem, a mellékelt „ábra” szerint életben maradtam. A bringát fizikálisan és lelkileg is nekem találták ki. Gyakorlatilag edző és segítők nélkül, a saját erőmből értem el a sikereimet. Ennek alátámasztására legyen elég annyi, hogy a feleségem volt a masszőröm. Ma az a helyzet, hogy a sztárokat az egész csapat szolgálja, ezért is lett rendkívül drága sportág a kerékpár.

Most már nyugodtan bevallhatja: élt-e valamilyen doppingszerrel?

Nem, soha, de a sportágban többen is kokszoltak. Mint ahogyan se szeri, se száma a külföldi példáknak, tudvalévő, hogy kik és mikor buktak le. A kerékpár doppingérzékeny műfaj volt, és az is marad. Az a nagy kérdés, hogy ebben a fegyverkezési spirálban ki jár elől vagy előbb. Bringás nyelven mondva: az üldözött vagy az üldöző?

Ki volt a példaképe?

Természetesen a belga Eddy Merckx, aki minden idők egyik legsikeresebb országúti versenyzője volt. Emlékezetem szerint ötször nyerte meg a Tour de France-ot és a Giro d’Italiát.

A televízióban követi a kerékpárt?

Igen, hogy is mondjam: a vér nem válik vízzé. A sportcsatornák felérnek az égi áldással. A bringán túl nézem a birkózást, a jégkorongot és a kézilabdát is. A műkorcsolya és a tenisz azonban nem megy nekem, és már a labdarúgás sem. Pedig annak idején a diósgyőri Csányi József velem szemben lakott a Győri kapuban. A hatvanas években a DVTK meccseire is jártam, erről azonban nagyon régen leszoktam.

Miért nem akart edző lenni?

Erre egészen egyszerűen alkalmatlannak bizonyultam. Ugyanebből kiindulva kerékpáros vezető sem kívántam lenni. Tudtam, hogy az az elvárásom a versenyzőktől, amit annak idején jómagam megcsináltam, vagyis gyorsan háborús állapotokat gerjesztve, rám nézve dicstelenül váltak volna meg tőlem.

Kikkel tartja a kapcsolatot?

Kováccsal, Povázsaival és Viszlaival sajnos már nem tudom… A fiatalabbak közül Csathó Péterrel régen beszéltem, a testvérével, Tamással azonban sokat diskurálok. Nem is olyan régen itt ült velem szemben, és mivel kocsival jött hozzám, megittunk vagy három üveg bodzaszörpöt. Szikszaival is jóban voltam, vele még barlangásztam.

Most mivel foglalkozik?

Jó kérdés ez hozzám, mint a 73. évében lévő emberhez. Nyugdíjas vagyok, itthon ülök. Hatvanévesen mentem el, de utána még dolgoztam. Viszont az akkori adótörvények szerint a nyugdíjat összevonták a keresettel, és több járulékot fizettem, mint amennyit a munkámért kaptam, ezért az öregkori munkámat hamar befejeztem.

Napjainkban felül még a kerékpárjára?

Mindenhová elkarikázom. Boltba, orvoshoz, bankba, és ahol megállok, ott a korláthoz kötöm a kétkerekűmet. Villamosra nem ülök, mert nem szeretem, ha muszáj, akkor inkább a buszt választom.

A néhány hónappal ezelőtti Tour de Hongrie-n, a Magyar Körversenyen nem láttam, pedig kijárt volna önnek egy díjátadói szerepkör…

Nem hívtak, de nem ezért maradtam távol, hanem valami dolgom támadt. Megvoltak nélkülem, pedig készültem, beszéltem is Eisenkrammer Károly főszervezővel, az egykori sikeres bringással. Semmi baj, majd ha élek, legközelebb ott a helyem.

Névjegy

Név: Géra Imre

Életkora: 72 év

Sportága: kerékpár

Legnagyobb sikere: kétszeres olimpikon, ötkarikás pontszerző (1972, München, 6. helyezett)

Családi állapota: özvegy

Gyereke: egy lány (Hollandiában él)

Unoka: egy lány, egy fiú

Hobi: kerékpár, barlangászás, hegymászás