Nem hagyja cserben a második családját

Címkék#interjú #Daragó Lászlóné #sport #Gabika #Miskolc

A mindenki által csak Gabikának szólított tisztségviselő sokáig volt az első számú helyi sportvezető.

Kolodzey Tamás

Daragó Lászlóné munkásságát két éve Kerezsi Endre-díjjal ismerték el. Kitüntetését Balogh Zoltán miniszter (balról) és Balogh Gábor, az MDSZ olimpiai ezüstérmes és világbajnok öttusázó elnöke adta át

Forrás: ÉM

Napjainkban viszont már csak vendégként érkezik haza, hiszen családi okok miatt évek óta hátat fordított a borsodi megyeszékhelynek.

Miként emlékszik vissza a megyei sportigazgatói tisztségére?

A megbízatásom nagy megtiszteltetés volt, hiszen olyan elődök után, mint Pap Gazsi Imre vagy dr. Szádeczki Zoltán azért ez komoly kihívásként ért. A megyei önkormányzat vezetése teljes bizalmat szavazott nekem, és büszkén mondhatom, hogy a tízéves működésem alatt minden elnökkel, alelnökkel – bármelyik pártból kerültek ki – rendkívül jó és korrekt munkakapcsolatot sikerült kiépítenem. Több olyan nagy rendezvényt szerveztünk, amelynek a kitalálói és a szervezői is mi voltunk. A sportintézet kollektívája teljes odaadással dolgozott ezek sikeres megvalósításáért. A teljesség igénye nélkül párat megemlítek: kétszer hoztuk régiónkba a félmaratoni országos bajnokságot, amit egyszer a Pitypalatty-, egyszer pedig a Hernád-völgyben bonyolítottunk le. Az eseményekhez a helyi önkormányzatok, kulturális és egyházi szervezetek is csatlakoztak, és köréjük változatos kisérőprogramokat szerveztek. Az intézet indította el és szervezte meg először Miskolcon a Fittségi Sportnapokat a sportcsarnokban, ahol országos hírű, elismert fitnesztrénerek léptek fel. Fehér Péterrel, a kézilabda-szövetség akkori elnökével több felnőtt válogatott mérkőzést hoztunk Miskolcra – a sportszerető közönség legnagyobb örömére. Sportvezetői munkám csúcsa a 2004-ben az itt rendezett iskolai kézilabdavilágbajnokság és a 2005-ben tartott junior férfi kézilabda-világbajnokság volt, ezeken versenyigazgatóként fogtam össze a szervezőmunkát. Az utóbbi válogatottban játszott az elmúlt évek felnőtt nemzeti csapatának nagy része. Ettől szebb és megtisztelőbb feladat egy sportvezető részére csak az olimpia szervezésébe való bekapcsolódás lehetett volna. Rengeteg pályázatot is írtunk, hogy az önkormányzati támogatás kiegészítésével lehetőségünk legyen minél több sportprogramra, és magas színvonalú edzőképzéseket szerveztünk elismert oktatóinkkal, több százan szereztek nálunk képesítést.

Az ön idejében még székháza is volt a megyei sportvezetésnek…

Ez nagyon fontos volt számomra, hiszen az aktíváknak, a szakszövetségekben dolgozóknak biztosítani kellett a feltételeket. A megyei önkormányzat segítségével a Selyemréten sikerült olyan székházat létrehoznunk, amely minden szervezetnek helyet adott. Sportmúzeumot alakítottunk, és akár késő estig is dolgozhattak bent az aktívák. Naponta volt ügyeletes kolléga, aki segítette a munkájukat.

Hány szakszövetségnek adtak helyet?

Az atlétikától a vitorlázásig szinte minden sportágnak volt szövetsége. Arra törekedtünk, hogy a szövetségi vezetők ne csak a saját sportáguk ügyes-bajos dolgaival foglalkozzanak, hanem egymástól és más megyéktől is vegyenek át tapasztalatokat. Ennek érdekében szerveztünk látogatásokat, hívtunk meg máshonnan tisztségviselőket. Divatos szóval élve: csapatot építettünk. A szakszövetségi képviselettel együttműködve kiosztottuk az Év sportvezetője elismeréseket is.

Hogyan élte meg, hogy az akkori megyei önkormányzat bezárta a sportintézetét?

A törvényi változások eredményeként már nem tartozott a kötelező feladatai közé a sport, így 2012-ben megszüntette. A többi megyéhez képest nálunk maradt legtovább az intézet, mert a megyei önkormányzat vezetése igyekezett valamilyen módon segíteni a működésünket, de lehetőségeink egyre szűkültek, apadt a költségvetésünk, elvették a szobáinkat, csökkent a dolgozói létszámunk, és a vége a megszüntetés lett. Változatlanul rossz döntésnek tartom, hogy a megyékben nincs felelős vezetése a sportéletének. A szövetségekben dolgozó több száz aktíva egyik napról a másikra elveszítette támogatói hátterét. Fájt és fáj a szívem azokért a pótolhatatlan dokumentumokért, relikviákért, amiket fáradtságos munkával gyűjtöttek össze a szövetségek vezetői. A nagyobb szövetségek önállósodtak, de a kicsiknek esélyük sem volt arra, hogy támogatókat szerezzenek, előteremtsék működési költségüket, és eltűntek a palettáról.

Túltette már magát a történteken?

A sportigazgatói megbízásom megszűnése egy természetes folyamat vége volt. Nyugdíjba mentem, ami az én döntésem volt. Szerencsés ember vagyok: a munkám a mai napig a hobbim. Olyan emberekkel dolgoztam, akik tenni akartak a sportért és nem azt kérdezték, hogy mennyit fizetünk. A családom mindig támogatott, sőt ha kellett, segített. Kívánom, hogy mások is ilyen jó szívvel gondoljanak majd vissza aktív éveikre.

Az utolsókat rúgja a még létező megyei szakszövetségeket tömörítő szervezet, a képviselet is. Mi történik, ha a tagság kimondja a jogutód nélküli megszüntetést?

Ez sajnos rendkívül nehéz helyzet. A sportintézet megszűnése után a képviselet mint önálló civil szervezet a tagok díjából, pályázati pénzekből tartotta fenn magát. A területért felelősséget érző vezetők szeretete, kitartása tartotta eddig életben. Kevés olyan pályázat van, amely egy ilyen szervezet működéséhez nyújtana támogatást. A taóból ez a szervezet sem részesülhet, így anyagi helyzete nem teszi lehetővé az irodabérlést, a könyvelői díjazást, a minimális működési költség előteremtését. Amennyiben a tagság kimondja a megszűnést, akkor a nagyobb szövetségek megpróbálnak a saját lábukra állni, a kisebbek egyszerűen eltűnnek, és ezzel az adott sportág megyei versenyrendszere is „meghal”.

Ön a Magyar Diáksport Szövetség alelnöke volt, és most is ezer szállal kötődik az MDSZ-hez. Milyen feladatokat végez?

A MDSZ megalakulása óta a diáksport az életem részévé vált. A megyében hosszú évekig titkárként, az országos szövetségben elnökségi tagként, majd szakmai alelnökként dolgoztam. 2013-ban nagyon megtisztelő feladatra kért fel Balogh Gábor elnök úr: az MDSZ régiós hálózatának kiépítésére, a koordinálására, a megyékkel való kapcsolattartás segítésére. A korábbi munkásságom elismerése volt, hogy 60 évesen ekkora területet bízott rám.

Minden országos döntőn jelen van?

Évente mintegy harminc helyszínen tartanak diákolimpiai finálét, így nem jutok el mindenhová. Igyekszem olyan helyekre menni, ahol még nem láttam az adott megye szervezőgárdájának a munkáját. Természetesen a saját megyémtől nem tudok elszakadni, és abban segítek, amiben csak tudok.

Jó kezekben van a diáksport borsodi szervezete?

Három éve, amikor titkár nélkül maradtunk, megpályáztattuk az állást. Az élet igazolta, hogy jó utat választottunk, ugyanis Benőcs Dávid személyében agilis, sport- és gyerekcentrikus titkárt választottunk. Fazekas Miklósné Ildikó elnök tapasztalata, Dávid fiatalos lendülete révén megyénk ma is a legjobbak közé tartozik. A sportintézet megszűnésével a diáksport is nehéz helyzetbe került, hiszen magunknak kellett előteremtenünk feltételeket. Napi harcot vívtak, vívtunk azért, hogy az a rendszer, amit felépítettünk működőképes maradjon. Az MDSZ nagy segítséget jelent, hiszen a működési és rendezési költségeink nagy részét biztosítja, de segít a megyei önkormányzat is.

Budapesten egymást érik a világversenyek. Ennek örül?

Gyönyörű létesítmények épülnek egymás után. Ezek megteremtik a lehetőséget a nagy események színvonalas rendezéséhez, akár idővel egy olimpiához is. Szinte nem volt az elmúlt években olyan világverseny, amely után ne hangzott volna el a fantasztikus vagy a minden idők legjobb vb-je dicséret. Ezzel kapcsolatban kiemelem a saját tapasztalatomat: a mi két kézilabda-világbajnokságunkon nagyon sok önkéntes középiskolás segítette a munkánkat. Ezek a gyerekek úgy „megfertőződtek”, hogy évekig visszajártak az önkéntes feladatellátásra. Az illetékes szövetségek a mostani világversenyekre rendre a diáksporttól is kérnek önkénteseket.

Miért költöztek el?

Több mint harminc évig éltünk Miskolcon. Életünk legfontosabb történései, a munkánk, a barátaink, a diáksportosok közössége ezer szállal kötöttek minket a megyéhez. Viszont a gyerekeink a fővárosban találták meg a boldogulásukat, és mi nem tudtunk kétszáz kilométeres távolságból nekik segíteni a mindennapjaik megszervezéséhez. Az én szüleim is hasonlóan váltottak lakhelyet, amikor a mi gyerekeink voltak kicsik és szükség volt a nagyszülői segítségre, mert a versenyek, a férjem nyomozói munkája nem fejeződött be délután négykor, amikor az óvodába vagy a bölcsődébe kellett menni. Mi is ezt vállaltuk és kezdtünk új életet Dunakeszin.

Miskolcra jár még?

Változatlanul megyek, de nem azt mondom, hogy Miskolcra, hanem azt, hogy haza. Ott élnek a rokonaink, a barátaink, akik fontos részei az életünknek. Számíthatnak rám a diáksportosok, de megyek évnyitóra és a nagyobb feladatok megbeszélésére is. A diáksportban dolgozó kollégák nagy, összetartó családot képeznek, én pedig nem hagyom cserben a második családomat. Itt jegyzem meg, hogy bérletesek vagyunk a Miskolci Nemzeti Színházban.

Kérnek öntől tanácsot?

A Megyei Diáksport és Szabadidő Egyesület alelnöke vagyok, és igyekszem ezt a feladatot minden szakmai tudásomat felhasználva ellátni még akkor is, ha kicsit messze kerültem Miskolctól. Kötelességemnek érzem, hiszen én is ezt kaptam 1986-ban, amikor a diáksport jelenlegi szervezeti keretei kialakultak és titkár lettem. Olyan kiváló testnevelők segítették a betanulásomat, mint Fazekas Ildikó, Kazinczy László, Móré József, Gyülvészi István és még sorolhatnám. Fantasztikus csapat a miénk: a társaság ügyszeretete, diáksport iránti elkötelezettsége példaértékű. Benőcs Dáviddal, az egyesület titkárával sokszor megbeszéljük a szakmai kérdéseket és egy-egy verseny lebonyolítási rendjét.

Hogy telik a nyara?

Pihenéssel, hiszen végre rendben van a házunk, és így el tudtunk menni nyaralni. Bogács, Balatonfüred és természetesen Miskolc, hiszen megszületett a keresztunokám. Bogácson sikerült a barátnők–unokák napját összehoznunk, ugyanis Svédországból hazajött Váradi Katalin kolléganőnk – volt miskolci diáksportvezető, és hozta az unokáját, Fazekas Ildikónak Görögországból jött az unokája, a miénk meg Dunakesziből, szóval nemzetközi találkozót tartottunk. A sport is belefért a nyaramba: az MDSZ rendezte a Combat Gamest, a küzdősportok világbajnokságát, amelyre a megyénkből is jöttek vezetők, így találkoztam velük.

Már megy a tokiói számolgatás. Mit remél?

Az élsporttal szemben jártasabbnak tartom magam a diákműfajokban, de természetesen „nyomkövető” vagyok, esélylatolgatásba mégsem bocsátkozom. Viszont napra készen vágom a diósgyőri focicsapat eredményeit, hiszen a vőm az egyik legvérmesebb szurkolója a piros-fehéreknek.