Diákjait mindig a játékosságra nevelte

Címkék#testnevelő tanár #interjú #Letek László #tanár #testnevelő

A 20-as és a 34-es iskolákban korszakot alkotott, de kosárlabda-vezetőedzőként is ügyködött.

Kolodzey Tamás

Letek László

A tanár úr büszke arra, hogy a családjában akadnak követői: a fia a Földes Ferenc Gimnáziumban testnevelő, egyik unokája harmadéves a Testnevelési Egyetemen, így az alma nem esett messze a fájától. Riportalanyunk a miskolci pedagógiai élet egyik, kilencedik „ikszében” járó ikonikus alakja.

Azt mondta néhány pályatársa, hogy ön békebeli testnevelő tanár volt. Egyetért ezzel?

Így is nevezhetnek. Talán azért ragasztották rám, mert ötödikes koromban, 1948-ban egy budapesti bemutató részese voltam, és a múltamra céloztak.

Hány évig oktatott?

Vagy négy évtizedig. Számokat ne kérdezzen, mert nem tudom, hogy hány ezer vagy tízezer tanítványt jegyeztem. Megemlítem, mert úgyis tudom, hogy megkérdezi: milyen pedagógusnak tartottam önmagam vagy milyen fogásokat alkalmaztam. Nos, mindig a játékosságra törekedtem, mivel magam is játékos voltam.

Szerették a tanítványai?

Igen. A kedvelt tanárok táborát erősítettem, de ez visszafelé is igaz volt: én is rajongtam a diákjaimért.

Eljátszott-e már azzal a gondolattal, hogy ha napjainkban kellene tanítania, akkor esetleg csődöt mondana?

Ma nehéz a gyerekeket nevelni, fékezni, így ebből én tényleg csak rosszul jönnék ki. A drasztikus „műveletek” pedig engem nem jellemeztek.

Hány diákját pofozta meg?

Egyetlen egynek adtam kiadóst nyaklevest, mert olyat csinált, amit nem tűrtem el. Másnap bejött az édesapja az iskolába, megvitattuk az esetet, és végül békében váltunk el, mert igazat adott nekem. Amúgy ritkán kellett büntetnem, a diákjaimmal kölcsönösen megértettük egymást.

Emlékeznek még önre?

Persze, elég sokan. Tavaly például kijött hozzám Mocsolyásra az a csapatom, amellyel annak idején a 35-ös általános iskola képviseletében másodikok lettünk az úttörő-olimpia országos döntőjében. Hoztak nekem ajándékba egy aláírásokkal ellátott labdát. Olyan is megtörtént már, hogy bográcsoztam az egykori gyerekeimmel.

Irigyli az utódait? Akik hatalmas méretű csarnokokban dolgozhatnak, és az ön idejéhez képest fantasztikus körülmények között tarthatják óráikat…

Ez így igaz, de én mindig azzal voltam elégedett, amink az iskolában volt. Az idő múlásával változnak a körülmények: fejlődünk, haladunk a korral, most a legtöbb helyen tényleg megvan az összes tárgyi feltétel a kiváló munkához.

Szeptember 2-án, hétfőn reggel becsengetnek, kezdődik a 2019/20-as tanév. Ilyenkor hevesebben dobog a szíve?

Már nem. Az évkezdés ugyan eszembe jut, de csak a fiam miatt. Laci jelentős sikereket ér el, és nagy örömömre ugyanolyan lelkesedéssel dolgozik, mint annak idején az apja.

Ki volt a legnevesebb tanítványa?

Vitathatatlanul Jónyer István, akit nem kell bemutatnom, bár esetleg lehetnek fiatal olvasók vagy a sportban járatlanok, ezért mégis elmondom, hogy a négyszeres világbajnok asztaliteniszezőről van szó. Pista a vasgyári suliba járt tréningezni, nálam meg kosarazott. Ma úgy mondanánk, hogy gyakorlatilag minden játékhoz zseniális módon értő, istenadta tehetség volt. A 35-ös Számú Általános Iskola mellett laktak, én meg ott tanítottam. Hálát adok a gondviselőnek azért, hogy a diákjaim közé tartozott vagy inkább a tanára lehettem. Néha találkozunk, és amikor meglátom, szinte könny szökik a szemembe. Abban egészen biztos vagyok, hogy soha többé nem születik ilyen magyar játékos, de a világon sem lesz még egy Jónyer. Műfajának utánozhatatlan alakjaként vonult be az egyetemes sporttörténelembe. Gyakran felbukkan a különböző rendezvényeken, így a sport nagykövetének is nevezhetem. Remélem, hogy előbb vagy utóbb kiérdemli a Nemzet Sportolója elismerő címet.

Úttörő-olimpiai sikerei?

Milyen érdekes, ugye? Jómagam még úttörő-olimpiákra jártam, a maiak már diákolimpiákon szerepelnek. Egyszer nyertem a fiaimmal aranyérmet Dunaújvárosban, de ezüstérmeim is voltak. Egyébként a magánszámításom szerint kétszeres aranyérmes vagyok, a második diadalomat ugyanis a játékvezetők elfütyülték, és ezt soha nem felejtem el.

Kik voltak a legnevesebb pályatársai?

Ettől a kérdéstől féltem, hiszen biztosan kihagyok sok kollégát, mert a memóriám már nem a régi. Ezért a teljesség igénye nélkül: Bacsa Tibor, Fekete Dezső, Mihálszky József, Móré József, Pecsét Tibor, Szebeni Győző, és persze Kamarás István, aki hajdanán felfedezett, és akinek olyan sok mindent köszönhettem az életben.

Milyen érzésekkel vette át a gyémántdiplomáját?

Egy „szemrebbenés” alatt elrohant a hatvan esztendő. Aki eljut eddig, vagyis megéli ezeket az ünnepélyes pillanatokat, nagyon meghatódik, villámgyorsan átfut rajta az egész pályája. A ceremóniának érdekes története van: amikor jött a meghívó, és elolvastam a szíves invitálást, egy kérdéssel szembesültem. Azt tudakolták, hogy személyesen kívánom-e átvenni vagy esetleg küldjék el postán… Tudom, hogy sok öreg vagy nagyon koros tanár akad közöttünk, de szerencsére én még mehettem és mentem is. Illetve vitt a fiam és jelen volt Nóra unokám, aki a harmadéves a Testnevelési Egyetemen, így a családban megmarad a folytonosság.

A DVTK NB I.-es női kosárlabda-csapatának vezetőedzőjeként 1978–79-ben dolgozott. Hogyan emlékszik vissza erre a korszakára?

Szép időszak volt. A kispados koromból a meccsek semmihez sem hasonlítható hangulatán kívül elsősorban a nagy játékintelligenciájú Winter Ilonára gondolok vissza örömmel. Ica volt az együttes kapitánya, mindig és mindenben támaszkodhattam rá. A Kamarás Kupa középiskolás tornán szoktunk találkozni, és mindig jókat beszélgetünk, nosztalgiázunk.

Annak idején a kosárlabda- és a kézilabda-válogatott esetében is számításba vették. Tekintettel az alkatára, hogyan és mivel tudta ezt kivívni?

Ez vagy hatvan esztendővel ezelőtt történt, és a mai világban ilyen bravúr – bárki esetében – már teljesen elképzelhetetlen. Egyébként egyszeres kosárlabda-válogatott vagyok, kéziben csak a kerettagságig vittem. Az tény, hogy nem voltam égimeszelő, megítélésem szerint csupán a dörzsöltségemnek köszönhettem azt, hogy felfigyeltek rám.

Életrajzából feltűnt, hogy rangos díjakkal ritkán tüntették ki…

Így alakult. Egy tanár egyébként nem az elismerésekért dolgozik, hanem a gyerekeiért, az ő szeretetük hajtja előre. Ez a kérdés így, remélem, mindenki elhiszi, soha nem foglalkoztatott.

Nem látjuk a különböző szintű és rangú bajnoki mérkőzéseken. Teljesen visszavonult?

Ez még odébb van. Meghívókat ugyan nem kapok, de nincs is rájuk szükségem, engem nem kell hívni, ha úgy gondolom, megyek magamtól. Kosárlabdaszakosként a Kamarás Kupákat a világ összes kincséért sem hagynám ki, ezekre rendszeresen kilátogatok a Diósgyőri Gimnázium tornatermébe. Megboldogult gyerekkoromban én is odajártam, csak akkor még Kilián György Gimnáziumnak hívták.

Követi még a hazai és a nemzetközi sportvilág eseményeit?

Természetesen, hiszen a múlt bélyege nyomott hagyott rajtam. A televízióban nézem az amerikai futballt és a kosárlabdát, elsősorban azért teszem, mert mindkettő magas nívót képvisel és rendkívül szórakoztató. Általában a magyar labdáscsapatok fellépéseit is követem, de ha vesztésre állunk és már nincs reményünk a fordításra, átkapcsolok, mert a vereségeket máig nehezen viselem.

Magyar labdarúgást is néz a tévében?

Nem… Ennek okait megtartom magamnak, bár úgyis mindenki sejti.

A fiától tudom, hogy egész nyarát Mocsolyáson tölti. Mit csinál a szép földrajzi környezetben lévő faluban?

Ott van a háromszáz négyszögöles birtokom, rajta faházzal. Nem terem meg semmi, ugyanis ritkán ültetek, bár tavaly bejött a paradicsomom, az idén azonban sikertelenül „gazdálkodtam”. Jó a levegő, élvezem az erdős környéket, a pompás tájat. Mit csinálok ott? Egyszerűen semmit, csak lustálkodom, már megengedhetem magamnak ezt a luxust. Általában márciusban költözöm ki és októberig, a vénasszonyok nyaráig maradok, ha bejön a hideg, kényszerűségből hazajövök.