Az egyik 100, a másik viszont 109

A legrégebbi, birkózással kapcsolatos történelmi emlékek az i. e. 3. évezredből származnak, Mezopotámia területéről: az iraki Khafaji településnél előkerült, több mint négyezer éves szobrocska küzdelem közben ábrázol két birkózót.

Időrendben haladva a suméroknál, az egyiptomiaknál is felbukkantak birkózással kapcsolatos régészeti leletek, és nem utolsósorban az ókori görögöknél is. Az utóbbiaknál megrendezett olimpiák programjában először i. e. 708-ban szerepelt ez a sportág, ami kezdetben a pentatlon része volt, csak később alakult ki az erőteljesebb változata, a pankration. A rómaiaknál a birkózás már a szórakoztatás része volt, és a legjobbaknak megélhetésül is szolgált, hiszen a gyakori vetélkedések, cirkuszi, katonai rendezvények során tiszteletdíjat is osztottak a fellépésért. A középkorban több európai országban is rendeztek időről időre birkózótornákat, a közemberek viszont elsősorban a vándorcirkusz utazói által tartott bemutatókban gyönyörködhettek. Ebben a népszerűsítő „programban” a franciák jártak az élen, akik ezzel a „világjárásukkal” a kötöttfogású szakág alapjait teremtették meg, ugyanis a németek és a skandináv országok számára is az ennek során látott mozdulatok jelentették az indulást. 

A sportág helyet kapott az első újkori olimpia műsorán is, a kötöttfogás révén, az első győztes – az akkor még súlycsoport nélküli versenyen – a német Carl Schuhmann volt. A második ötkarikás játékokon nem szerepelt a birkózás, de 1904-ben visszatért a szabadfogású változata, az 1908-as londoni játékoktól viszont mindkét fogásnem folyamatosan jelen van. Érdekesség, hogy ez utóbbi játékokon született a magyar birkózósport első olimpiai aranyérme, amelyet Weisz Richárd szerzett kötöttfogásban, nehézsúlyban. Az MTK sportolója az ötkarikás játékokon elért győzelme előtt öt évvel, 1903-ban az első hivatalos magyar birkózóbajnokságot is megnyerte súlycsoportjában. Ezt a versenyt a Magyar Atlétikai Szövetség rendezte, azok után, hogy két évvel korábban, vagyis 1901-ben megalakította a birkózószakosztályát. Ugyanis az erős emberek sportja – annak ellenére, hogy a 19. század második felétől így vagy úgy, de jelen volt Magyarországon – eleinte nem rendelkezett önálló szövetséggel. Csak 1921. március 16-án, Budapesten, az Aradi u. 10.-ben alakították meg a Magyar Birkózók Országos Szövetségét (MBOSZ), amely 17 klubból, 1011 taggal startolt.

Harmadik szakosztályként 

Miskolcon, Diósgyőrben ekkor már kilenc éve létezett a DVTK-n belül a birkózószakosztály. A sportág népszerűsítését itt is a vándorcirkuszok fellépői segítették, akik a vasgyári publikumot azzal szólították meg, hogy komoly pénzt ajánlottak annak, aki kiáll, és legyőzi a cirkusz erős emberét. Még a DVTK 1910-es megalakulása előtt három évvel több fiatal próbálgatta ezt a sportágat, a feljegyzések szerint Hager János, Holub József, Kilvádi Gyula, Kaludai Gyula. És nem utolsósorban az akkor lakatostanonc Ihring Antal, aki a labdarúgócsapat oszlopos tagjának számított, és nem mellékesen az 1910. február 6-án alapított DVTK-ban alelnöki tisztséget kapott. A birkózás a DVTK-n belül harmadik szakosztályként, a labdarúgás és az atlétika után, 1912-ben alakult meg Roszevák József vezetésével, összesen 12 taggal. Az edzői feladatok ellátásával Jozefovits Nándort bízták meg, aki a munkásétteremben tartotta az edzéseket. A 109 éve íródó diósgyőri birkózósport-történelem máig legnagyobb eredményét Repka Attila érte el, aki a DVTK – és nem utolsósorban Miskolc – első és mind ez idáig utolsó olimpiai bajnoki aranyérmét szerezte, kötöttfogásban, a 68 kg-os súlycsoportban 1992-ben a spanyolországi Barcelonában.

(A borítóképen: Repka Attila győzelme vélhetően sokáig megismételhetetlen lesz)