Lipcsei Péter bányásznak tanult, de a bányába soha nem ment le

A napokban szülővárosában, Kazincbarcikán vezette csapatát, az NB II.-es Soroksár SC-t Lipcsei Péter. Az egykori középpályás a vegyészvárosban született 1972. március 28-án. 

– 6-7 éves koromban kezdtem el itt focizni, édesapám akkor már edzősködött Barcikán – kezdte a beszélgetést. – Minden edzésre jöttem vele a pályára, mondhatni, itt éltem az életem. Édesapám ugye előtte játszott is, úgyhogy ez a fociimádat beleivódott a vérembe. Állandóan vele voltam, a játékosok között, láttam, hogy ez egy jó dolog, vagyis sosem merült fel bennem, hogy ne csináljam. Mindig beszálltam az idősebbek közé is, ha lehetett. Amikor serdülő voltam, édesapám pedig az ifikkel dolgozott, egyszer-kétszer felvitt oda, a nagyobbak közé, tudtam ezáltal ott is játszani. Volt, hogy húsz percet, volt, hogy egy félidőt, akadt olyan is, amikor meccset döntöttem el. A nevelőedzőm Pete Bandi bácsi volt, ő volt a mindenem, sajnos már nincs közöttünk, nagyon nagyra tartottam. Rengeteg dolgot megtanított, van, amikor még vissza is nyúlok ezekhez, a jókhoz, amiket igyekszem én is továbbadni. Persze utána nem csak tőle tanultam, másoktól is, akikkel dolgoztam. A 80-as évek elején voltam gyerek, nem volt számítógép, telefon, ahogyan hazaértem az iskolából, a Pollack Mihály Általános Iskolából, egyből a foci volt az, amire gondoltam. Bicikli volt még, olyan különös játékszerek nem, helyette a környező tereken rúgtuk a labdát. Labdaszedő is voltam, amikor a játékosok készülődtek, mentek ki a hátsó pályára, elkértem a labdát, és vittem nekik. Örököltem tőlük cipőt, amelyik két-három számmal nagyobb volt, és emiatt az orra felfelé állt.

Bemutatkozás 1989-ben 

Az egykori labdarúgó, a volt 58-szoros válogatott a nyolc osztály elvégzése után a helyi 105-ös Lékai János Szakközépiskolában (ma: Ózdi SZC Surányi Endre Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium) folytatta tanulmányait. 

– Kettő szak volt, amely érettségit adott, az autószerelő, valamint a bánya-elektrolakatos, édesapám a másodikat javasolta – tette hozzá Lipcsei Péter. – A szakmához nem nagyon értek, gyakorlaton voltam a környező bányákban, de le nem mentem, mert őszintén megmondom, kicsit féltem tőle. Láttam, mi van, hogy néznek ki az emberek, amikor feljönnek a bányából, tiszta feketén, és ez nem tetszett. A középiskolában Kolics Gábor volt az, aki istápolt, ő volt a testnevelő és az iskolacsapat edzője is. Sokat kaptam tőle. Az osztályfőnököm, emlékszem, Tirián Margit volt. 

A Kazincbarcikai Vegyész Sport Egyesület (KVSE) futballcsapata a nyolcvanas évek végén az NB II.-ben szerepelt, és akkor csatlakozott be az ifjú Lipcsei Péter.

– 1989 nyarán már ott is készültem, abban a szezonban mutatkoztam be a nagycsapatban – árulta el a volt középpályás. – Az akkori edzőtől, Varga Zoltántól folyamatosan lehetőséget kaptam, ha jól emlékszem, már ’89 augusztusában, az első fordulóban pályára léptem itthon, a Kecskeméti SC ellen. Óriási csapat jött össze akkor a KVSE-nél, Sztahon Józsi – aki sajnos most halt meg –, Csipke Zsolt, Kondás Elemér, Asszony Béla, Deszatnik Péter, Májer Zoli a kapuban, és még hosszú a sor. Anno a többiek kicsivel vagy többel idősebbek voltak nálam, nagy örömmel vettem mindenfajta beszélgetést. A közelmúltban itt voltam a 30 éves találkozón, megszervezték, jó volt velük lenni, jó volt látni a régi társakat. Amikor erre, hazajövünk, azért megdobban jobban a szívem, a fiamnak is mutattam most az iskolát, ahol tanultam.

Három konkrét érdeklődő 

Ebben a szezonban, 1990 nyarán a KVSE második lett az NB II. Keleti csoportjában az aranyérmes Szeged SC mögött, így osztályozót játszhatott a feljutásért a Budapest Honvéd ellen. Bizonyos vélemények szerint a klub akkori vezetése nem igazán akarta az NB I.-et. 

– Ezt nem tudom, nem emlékszem, hogy mennyire akarták vagy nem akarták – vágta rá Lipcsei Péter. – Az első meccsen kikaptunk 1–0-ra Budapesten, de nekem az egy jó meccsem volt. Akkor dőlt el igazából a pályafutásom, hiszen arra a mérkőzésre kijött a Ferencvárostól Nyilasi Tibor, Szepessy László, illetve Magyar Zoltán, akkor néztek meg. Abban az időben ifjúsági, U18-as válogatott is voltam, Magyarországon rendezték a korosztályos Eb-t Békéscsabán, Szarvason, Gyulán, Debrecenben és Nyíregyházán. Amikor bemutattak 1990 nyarán – hivatalosan július 1-jétől igazoltam az Üllői útra – a Ferencvárosban, mennem kellett egyből Dunavarsányba edzőtáborba, hiszen ott készült az ifjúsági válogatott. De visszatérve az osztályozóra: a barcikai visszavágóra, amely 2–2-vel zárult, már nem jöttek el, utólag tudtam meg, hogy az első ­meccs elég volt nekik, láttak bennem valamit. Ha akkor feljut a Barcika, akkor is mentem volna, mert akkor már megvolt a megállapodás. Édesapámnak is volt beleszólása, mert ha jól tudom, volt érdeklődés Békéscsabáról és a Honvédtól is. Meg talán Diósgyőrből is, de az nem volt konkrét, ellentétben az első hárommal. Magyar Zoltán meggyőző volt, itt volt Barcikán, tárgyalt édesapámmal, ugye én a tárgyalások idején, indulásakor, 1990 januárjában még nem voltam 18 éves. Mindenképpen az  NB I.-ben szerettem volna focizni, akkor, az adott pillanatban mindegy lett volna, hogy melyik, így már utólag persze nem. 

Vélhetően kevesen emlékeznek rá, de Lipcsei Péter a Ferencváros játékosaként a Kupagyőztesek Európa-kupájának gólkirálya volt az 1991–1992-es évadban, hat találattal. Két Atletico Madrid-játékos zárt mögötte „öttel”, a portugál Paulo Futre és a spanyol Manolo. 

– Hatot rúgtam három meccsen, egymás után 1991 őszén. A bolgár Levszkinek oda-vissza kettőt-kettőt, és a Werder Bremennek kettőt – sorolta. – A focitörténelem jegyzi, hogy hatgólos vagyok, megvan ennek a maga kis nimbusza, de annyira nem foglalkoztat. Örülök neki, de a legfontosabb az, hogy a legtöbb meccset játszottam a Fradiban, összesen 649 mérkőzést. Soha nem gondoltam volna. Nekem Albert Flóri bácsi volt az etalon, aztán „Nyíl”, Nyilasi Tibor, Ebedli Zoliék, szenzációs nevek vannak mögöttem, azt viszont soha nem mondtam, hogy én voltam a klub legjobb játékosa.

Úgy érzi, nem volt rossz 

Hogy van-e hiányérzete a külföldi karriert illetően, erre az alábbiakat mondta Lipcsei Péter. 

– Lehetne, de akkor nincs meg a rekordom a Ferencvárosnál – hangsúlyozta. – Volt egy sérülésem Portóban, amikor Robson elvitt volna a Barcelonához. Aztán amikor Salzburgba igazoltam, Robson elment Newcastle-be, oda megint nem tudtam menni, mert négy évig nem voltam válogatott Bicskei Bertalannál. Akkor az volt a feltétel Angliában, hogy az utolsó két év 75 százalékát játszani kellett a válogatottban, csak úgy lehetett munkavállalási engedélyt kapni. Ezért nem tudtam oda menni. Lehetne forgatni ezt a Barcás-sztorit is, amikor Mourinho felhívott, hogy oda igazolok, napokig nem aludtam. Azonban ez a súlyos sérülésem miatt meghiúsult, mire megvették a nigériai Emmanuel Amunikét és a portugál Fernando Coutót. Becsülöm azt, hogy játszottam egy világhírű klubban, a Portóban, ahol bajnokságot tudtam nyerni, játszottam 26 mérkőzésen – a második aranyérmet nem mondom teljesen a magaménak, mert a sérülésem után egy meccset játszottam – Szuperkupát tudtam velük nyerni. Lehetett volna szebb és jobb, de nem panaszkodom. 

Fájó pont-e, és ha igen mennyire, hogy nem adatott meg sem Eb-, sem vb-szereplés, ezt is felvetettük. 

– Mindig fájó pont – vallotta be Lipcsei Péter. – A Ferencvárossal és a Portóval ott voltam a nemzetközi szinten, de a válogatottal nem sikerült kijutni. Pedig, szerintem, nem volt rossz csapatunk, válogatottunk abban az időben. Elég csak megemlíteni Halmai Gabit, Illés Bélát, Márton Gabit, Tököli Attilát, Gera Zolit, Végh Zolit. Bele lehetne menni részletekbe, hogy milyen feltételek vannak jelenleg, mondjuk Telkiben. Most különgéppel mennek a meccsekre, mi Izlandra három átszállással jutottunk ki, ugyan nem ezen múlik, de a sok kis dolog hozzájárult, hogy nekünk nem jött össze, holott ugyanúgy megpróbáltunk mindent. De annyi volt benne. Jelenleg pénz van, mindenre, aminek örülni kell, mert így fejlődik a futball.