Negyven éve elkaszálták az ötkarikás reményeiket

A mű nem napjainkban született, de a tartalma a múlt csütörtökön különösen aktuális volt: négy évtizeddel ezelőtt ugyanis éppen ezen a napon mondták ki a határozatot: a magyar versenyzők nem utaznak az Los Angeles-nek ítélt nyári olimpiai játékokra. A döntést természetesen nem a sportvezetők hozták meg, szovjet nyomásra a hazai pártvezetés tett keresztbe az akkori kiválóságainknak.

Sírást váltott ki 

A szerzővel a miskolci II. Rákóczi Ferenc Könyvtár előadójában Brézai Zoltán beszélgetett és a pódiumon ült Winter Ilona kosárlabdázó, valamint Pátrovics Géza súlyemelő is. Szóba került a világ-, vagy inkább katonapolitika: a Szovjetunió afganisztáni inváziója, amelynek hatására az Egyesült Államok bojkottálta az 1980-as, moszkvai játékokat és felhívásához több tucat ország csatlakozott. Majd következett az 1984-es olimpia, amelyről tizenkilenc szovjetbarát állam hiányzott. A moderátor idézett az Észak-Magyarország akkori számaiból és a Népszabadság című pártlapból is. A hivatalos magyarázat biztonsági okokról, a várható atrocitásokról, meg arról szólt, hogy a rendezők nem szavatolják a szocialista országok versenyzőinek biztonságát – ez persze nem volt több, mint „népmese”. Sportkarrierek és életpályák törtek ketté: a két, kimondott szó – nem utazunk – máig keserűséget, sőt sírást vált ki a majdnem olimpikonokból. 
– Teljesen összetörtem, összetörtünk – mondta Winter Ilona, a DVTK kiválósága, aki a kosárlabda válogatott tagjaként megjárta a moszkvai játékokat. – A történteket azóta sem tudtam feldolgozni. Őrzöm a felszerelésemet, a formaruhámat, a táskámat, ezeket azonban soha nem hordtam, vagy vettem a kezembe és ha véletlenül a kezembe kerülnek, könnyezem. Huszonkilenc évesen életem legjobb formájában voltam, csapatunkat pedig éremesélyesként tartották számon. 

A kazincbarcikai Pátrovics Géza szintén képtelen feldolgozni az eseményeket: 

– Nem csupán 1984-ről, hanem az 1988-as játékokról is lemaradtam – közölte elcsukló hangon. – Szöulba „más” utazott helyettem, sőt kaptam egy harmadik pofont is, hiszen később az egyik tanítványomból, Ráki Henriettából sem lett ötkarikás szereplő, így most, csaknem hetven esztendősen még mindig nyalogatom a sebeimet. A Los Angeles-i távolmaradás fájdalmát a keleti blokkban az úgynevezett Druzsba-, vagyis Barátság versenyekkel igyekeztek tompítani, de ezeket inkább hagyjuk. 
A súlyemelő arról is szólt, hogy a masters, ismertebb nevén a veterán világ- és Európa-bajnokságokon harmincnégy aranyérmet szerzett, de olimpiai kiküldetéssel bezzeg nem dicsekedhet. A már említett Barátság versenyeken diadalmaskodók és érmesek végül – csaknem két évtizeddel később, kórpótlásként – megkapták az ötkarikás dobogósokat megillető életjáradékot, a fájdalom díját és ez is „valami”. 

Nem szavazott 

Negyven éve, 1984. május 16-án – formálisan – a Magyar Olimpiai Bizottság döntött a távolmaradásról. Bárkiben joggal vetődhet fel a kérdés, hogy miként cselekedett Schmitt Pál, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, aki Csanádi Árpád halála után került a nagy tekintélyű szervezetbe. Nos, a korábbi kétszeres párbajtőr aranyérmes távol maradt a budapesti ülésről, így – ha éppen akarta volna – sem szavazhatta meg a bojkottot. A későbbi köztársasági elnök ugyanis akkor – hivatalos úton – Szófiában tartózkodott.