A Diósgyőr Eb-győztese: ,,Az én időmben minden játékos arra volt büszke, hogy mit tudott a pályán, most arra, hogy mennyi van a zsebében"

Nincs olyan sok játékosa a diósgyőri labdarúgásnak, aki válogatott szinten eredményeket ért el, nemzetközi eseményen (világbajnokság, Európa-bajnokság, olimpia) érmes csapat tagja volt. Ezek közé tartozik Solymosi Ernő, aki a DVTK futballistájaként bronzérmet szerzett az 1960-as római olimpián, míg 1984-ben Takács József volt tagja a Szovjetunióban megrendezett U18-as Európa-bajnokságon győztes magyar válogatottnak. 2009-ben Takács Péter, és Balajti Ádám játszott abban az U20-as válogatottban, amely az egyiptomi korosztályos világbajnokságon bronzérmet szerzett.

Debütálás Drezdában

Ezen három esemény közül a másodiknak van éppen a 40. évfordulója. Csak emlékeztetőül: négy évtizeddel ezelőtt a Bicskei Bertalan edző által irányított együttes az U18-as Európa-bajnokságon, a D-csoportban, Minszkben 3-0-ra verte Csehszlovákiát, 2-1-re Spanyolországot, és 1-0-ra Svájcot. A válogatott az elődöntőbe került, ahol a lengyeleknél bizonyult jobbnak, 2-0 arányban. A fináléban a házigazda szovjetekkel csaptak össze a magyarok, és 0-0-s rendes játékidőt, és a hosszabbítást követően tizenegyesrúgásokkal 3-2-re győztek, a Luzsnyiki-stadionban, 73 000 néző előtt. Az aranyérmes alakulatnak egy borsodi résztvevője is volt, a DVTK akkori focistája, Takács József. Az egykori játékos jelenleg Ausztriában, Dornbirban él.

– A Bicskei Európa-bajnokai '84 Egyesület a múlt héten péntektől vasárnapig egy megemlékezést és emléktornát szervezett Vásárosnaményban, de sajnos nem tudtam elmenni – kezdte. – Már jó pár éve létezik ez az egyesület, a célok, céljaink között szerepelt, hogy adjuk át a tapasztalatainkat, ápoljuk a hagyományt, támogassuk valamilyen szinten a magyar utánpótlást, a magyar utánpótlás játékosokat, illetve segítsünk minél több helyen pályákat építeni, ahol a családok, szülők is sportolni tudnak. Ez utóbbi abból sarjadt, hogy a mi pályafutásunk annak idején nem egyesületben kezdődött, hanem a grundról indult. Egy sportálya, egy sportlétesítmény találkozási pont, szocializációs helyszín is egyben. Mivel messze vagyok, nem tudok aktívan tevékenykedni, a munka nagy részét volt csapattársam, Krizán Sándor végzi. Sajnos, azt kell mondjam, az elképzelt dolgokból sokat nem tudtunk megvalósítani, úgy érzem, magasabb szintű támogatás kellett volna, kellene a szövetség részéről is.

Ezután rátértünk arra, hogy miként sikerült bekerülnie a korosztályos válogatottba.

– Volt egy kiválasztó Budapesten, ahová 14 évesen, egyedüli MVSC-sként – mert akkor ott fociztam – elmentem, vonattal – mondta Takács József. – A szövetségben találkoztunk, aztán elvittek bennünket egy pályára, emlékszem, azt sem tudtam, hol vagyok. Kialakítottak két csapatot, ám egy idő után megállították a játékot, az ott lévő megfigyelők ,,kiszedték" úgymond az általuk jobbnak vélt srácokat, közte engem is, akik aztán a többiek ellen folytatták a focit. A végén odamentek mindenkihez, közölték, hogy benne vagyunk a keretben, és hogy a jövőben is fogjuk kapni a meghívót az edzésekre, valamint a mérkőzésekre. Az MLSZ-től, akkor, Serli Sándor, a Ferencváros serdülő I-es csapatának az edzője kapta azt a feladatot, hogy ennek a korosztálynak a kiválasztását csinálja meg. Itt szeretném megjegyezni, hogy az MVSC-nél azidő tájt, az U15-ben Kecskés Imre volt az edzőm. Az első serdülő nemzetközi mérkőzésünk az NDK-ban, Drezdában volt, nagyjából három hónappal később, és persze nem tudtuk, csak utólag derült ki, hogy későbbi híres sztárok is voltak az ellenfélben, Ulf Kirsten, és társai. Megvertük őket.

Pályán Svájc ellen

Az időben ezután ugrottunk pár évet, az 1984-es kontinensviadal előtti időszakra.

– Több hónapon keresztül mentünk fel összetartásra, az aktuális bajnoki mérkőzés után – sorolta Takács József. – Ez kötelező volt, ki volt adva az érdekelt kluboknak, hogy bennünket engedjenek el, és három napon keresztül, vasárnap, hétfőn, kedden edzettünk Bicskei Berci bácsi kezei alatt. Egy érdekesség: a románok, az Európa-bajnokság selejtezőjét megelőzően, amit velünk vívtak, két esztendőn keresztül együtt laktak, és így készültek. A Szovjetunióba való kiutazás előtt megvertük a Ferencvárost is, tehát nagyon jó formában voltunk. De még visszatérve a románokra: ellenük játszottunk a kijutásért, az első mérkőzés itthon volt, Csepelen, 1-0-ra győztünk, ezt a meccset végigjátszottam. A visszavágóra azonban térdprobléma miatt nem tudtam kiutazni, a posztomon Haáz Feri kapott lehetőséget, ő is, és a csapat is remekelt, kinn is nyertek a srácok, 2-0-ra.

Ezután már a kontinenstornával folytatódott a beszélgetés.

– A csehekkel kezdtünk, előző nap Berci elmondta a csapatot, egy posztot hagyott ki, a jobboldali védőt nem nevezte meg – árulta el Takács József. – Közvetlenül a meccs kezdete előtt közölte, hogy nem én kezdek, hanem Feri. Nem játszottam a spanyolok ellen sem, viszont a harmadik csoporttalálkozón, a svájciakkal szemben megkaptam a játéklehetőséget. A lengyelek ellen, az elődöntőben aztán újra Haáz volt a kezdőben, illetve a döntőben is. A finálé különleges esemény volt, a kispadról mentem volna be jómagam is játszani. Az, hogy Berci nem engem tett be, helyesnek bizonyult, ezért is volt többek között kiváló edző, illetve azért, mert a terveit tökéletesen meg tudta valósítani. A mentalitásunk kifogástalan volt, mi passzoltunk hozzá, ő pedig hozzánk. A döntőben is dolgozott – nyilván nem csak nálunk – az adrenalin, az egy különleges állapot volt, a pályafutása során ilyenben nem sokszor vesz részt az ember. Megszűnt minden, csak a mi kis közösségünk létezett. Öt sorozat után kettő-kettő volt az állás, Petry Zsolti nagy formában volt, védett szinte mindent. A hatodik körben aztán eldőlt, a hazai játékos kihagyta a 11-est, Kovács Ervin viszont belőtte. Így lettünk aranyérmesek.

Hiba volt megkötni

Az egykori labdarúgó abba is beavatott, hogy a döntőt követően fogadást tartottak, amelyen az első négy, helyosztón szerepelt csapat vett részt.

– Fel sem fogtuk, mi történt velünk, a győzelemre, nagyfiúsan megittunk egy sört – anekdotázott Takács József. – Miután hazaérkeztünk, a budapesti Kongresszusi Központban rendeztek egy összejövetelt a tiszteletünkre, több száz emberrel, közte politikusokkal, művészekkel, ,,Kiváló Ifjúsági Sportoló"-k lettünk. Gyakran eszembe jut, ami kinn történt, ilyen dolgok nyilván benne maradnak abban, aki átélte.

A volt labdarúgó a Miskolci VSC-ből DVTK-ba való átigazolásáról is megosztotta a részleteket.

– A Diósgyőr részéről Farkas Gábor és Budavári László jöttek tárgyalni a szüleimhez. Az utánpótlásba kerültem, majd az 1982/83-as szezonban már az ifjúsági csapatban fociztam, jobbára az NB I-es meccs előtt, amikor szinte megtelt a stadion. Ez is része volt az integrálódásunknak, láttuk, hogyan viselkednek, játszanak a példaképeink, amikor idegenbe mentünk, velük egy szálláson voltunk. 1984 januárjában a ,,nagyok" edzője, Fekete Feri bácsi felvitt, pusztán a tehetség, és nem más alapján. Március 17-én, a ZTE ellen mutatkoztam be az NB I-ben, ezen kívül még volt hat mérkőzésem azon a tavaszon. Utólag talán már könnyebb megmondani, mi okozta az akkori kiesést, de szerintem elhúzódott a generációváltás. Sok tehetséget veszített el ekkor a Diósgyőr, ha ez nem így történik, nem kerül szakadékba akkor az ottani futball.

Takács József viszont maradt a DVTK-nál, ugyanis egy hónappal az Eb-t megelőzően öt évre aláírt a klubhoz.

– Nagy hiba volt megkötni az öt éves szerződést, a DVTK-nál tudták, ha jól sikerül az Eb, elveszíthetnek, viszont még fiatal voltam, rutintalan – folytatta az egykori védő. – Különböző ok miatt nem volt sok mérkőzésem az NB II-ben, illetve 1986 február és 1987 augusztus között katona voltam, a Honvéd Papp József SE-ben játszottam, amely akkor a területi bajnokság, Mátra csoportjában szerepelt. Ezután jött még két szezon a másodosztályban, Diósgyőrben, különösen a második sikerült kiválóan.

Kitette, majd ütközött

Nem is maradt el az előre lépés, ugyanis a bekket, mivel lejárt a kontraktusa az Andrássy úton, 1989 nyarán leszerződtette a Videoton.

– Megkérdeztem Bicskei Bertalant, találkoztunk, beszélgettünk. Ő jóban volt Kaszás Gáborral, aki akkor Székesfehérváron dolgozott, ám ismert, hiszen pár évvel korábban edzősködött Kazincbarcikán, akkor a KVSE játszott a DVTK ellen a másodosztályban – nyilatkozta Takács József. – Emlékezett rám, hogy mit tudok, és ő beszélt a Videoton akkori elnökével, Brávácz Ottóval. Megegyeztünk, az első pár fordulóban még nem kerültem a csapatba, de utána folyamatosan kaptam a játéklehetőséget. 1990 februárjában azonban sajnálatos autóbalesetben meghalt Kaszás Gábor. Sóstón, a Zeljeznicar ellen játszottuk az utolsó téli felkészülési meccset, mindenki ment haza, engem kivitt a fehérvári pályaudvarra. Ő is elindult haza, s Dunaföldvár, valamint Kecskemét között a BMW-jével nekiment egy, az út szélén álló műszaki hibás pótkocsis teherautónak. Mire hazaértem Miskolcra, már vártak ezzel a hírrel. Nagyon jó ember, és edző volt. Onnatól kezdve más lett a koncepció a Vidinél, Mezey György lett az edző, de csak fél évre, ugyanis utána átment a Honvédhoz. A helyét Burcsa Győző vette át, akinél perifériára kerültem. Nem tudom miért, de nem szeretett. Nem volt jó edző, három hónap után volt egy gyűlés, mindenki aláírt egy petíciót, hogy nem szeretne vele tovább dolgozni, kivéve engem. Fél szezonban eljöttem.

Kazincbarcika következett, aztán Ausztria, Altach, 1995 őszén egy rövid szakasz ismét Diósgyőrben, a DFC-ben, ahová 1999-ben tért vissza, mint sportigazgató, amelyet csak fél évig csinált.

– Olyan időszakban lettem sportvezető, 1999 nyarán, amikor egy játékosnak, Kovács Tibornak volt szerződése – folytatta Takács József. – Elkezdtem dolgozni, két hét után Temesvári Miklós, az edző azt mondta, ,,Te vagy a legjobb igazolás." Volt némi önkormányzati támogatás, de szinte teljesen üres volt a kassza. Hoztam Romániából játékosokat, Frunzát, Raicant, Radut, Szlovákiából Kunzót, Edelényből Lippai Ákost, akkor jött ismét Kákóczki Pista, Dzurják ,,Csöpi" segítségével Dukon Béla, és Páling Zsolt. Nagyon sok minden történt, sehol sem játszottunk alárendelt szerepet, viszonylag eredményesek is voltunk. Pénz nélkül csináltuk, rengeteg munkát tettünk bele, majd elküldték Miki bácsit, így én sem maradtam, az sem mellékes, hogy nem fizettek ki.

Társadalmi munkában

A jelen Diósgyőréről is faggattuk az egykori játékost, és persze arról, hogy pillanatnyilag benne van-e az életében a labdarúgás.

– A csapat eredményeit megnézem, információim is vannak – vallotta be Takács József. – Jártam benn pár éve, amikor Tajti József volt a sportigazgató. Beszélgettünk, mondtam, hogy sikerült eljutnom Európában több klubhoz, tanulmányútra, Németországba, Svájcba, vannak különféle adatok, szisztémák, átfogó struktúra, egyebek, amik, szerintem hasznosíthatóak lennének, legalább az utánpótlásban. Ezekből lehetne összerakni a saját identitást, és nem másolni mást. Azt a választ kaptam, hogy nincs erre pénz, holott erről egy szó nem esett. Nem volt fogadókészség. A felvetés második részére: aki benne volt a futballban, az igazából sosem tudja elengedni. A civil szférában dolgozom, ugyanakkor jelen vagyok az Altach életében. Az öregfiúkkal minden pénteken edzünk, a Bundesliga mérkőzésen mi vagyunk a rendezők, ezzel, a társadalmi munkával segítjük az egyesületet. Nem hivatalosan 14 millió euró a költségvetésük, amiben nagyon kevés az állami pénz. Két-három havonta rendeznek klubdélutánt, amelyre meghívják a sportigazgatót, aki válaszol kérdésekre, legutóbb én is kérdeztem tőle. Annak idején azt tanultam, de szerintem ennek most is van létjogosultsága, hogy a tiszteletet nem lehet adni-venni, ki kell érdemelni. Most, otthon rengetegen nagyon jól élnek a labdarúgásból, 

A pénz lehet plusz motiváció, de ha csak ez a cél, az csupán ideig-óráig működik. Kell egy szakmai cél, egy terv a pályán, anélkül nem megy, és törekedni kell arra, hogy az meg is valósuljon.