„…jó utolsó pillanat, hogy új irányt vegyünk”

Megépül a kiállítás, de a XXVIII. Miskolci Grafikai Triennálé kép­anyagát várhatóan csak nyáron teszik közszemlére. Az ünnepélyes megnyitó és díjátadó a nyilvános rendezvények koronavírus-járvány miatti korlátozásának feloldása után esedékes. Addig is május 9-től a miskolci grafikai seregszemlék történetét felidéző sorozat indul a virtuális térben. A nagy múltú grafikai szemlét a Miskolci Galéria szervezi, a Herman Ottó Múzeum ernyője alatt működő szervezetként. A tag­intézmény vezetője maga is grafikusművész, úgy látja, ilyen seregszemlét szervezni indokolt, de szükség lenne változtatásokra, hogy még teljesebb képet adhassanak a műfaj törekvéseiről.

A kiállítást rendező Kónya Ábellel beszélgettem.

A kiállítás képanyaga összeállt, a galéria honlapján közzétették, hogy kiknek az alkotásait válogatták be. A beadott műveket kétszer is zsűrizték. Mennyire reprezentálja az idei triennálé a mai magyar grafika, sokszorosító grafika állapotát, törekvéseit?

Az utóbbi három triennálét tekintve most volt a legnagyobb az érdeklődés: 291 jelentkező 756 művet adott be. Jelentős változás volt a részünkről, hogy az eddigieknél jóval szigorúbb válogatást gondoltunk helyesnek. Kétlépcsős szűrést vezettünk be, az utóbbi huszonöt évben erre nem volt példa. Először a digitális reprodukciók alapján történt a zsűrizés, majd a kész művek alapján szelektáltunk. Van, ahol maga a digitális változat az eredeti, de ahol nem, ott a reprodukció alapján nem mindig lehet jól megítélni a nyomat milyenségét. Ezért is fontos, hogy a válogatók lássák a nyomatokat. Én ezt nemcsak a díjak odaítélése, hanem a kiállítás minősége miatt is lényegesnek tartom. A felhívásunkban rögzítettük a kockázatát: a művek bekérése nem jelenti azt, hogy biztosan ki is állítjuk Miskolcon. A zsűri mind a két esetben rendkívül objektíven járt el. A szakmai minőség mellett olyasmit is kerestünk ezekben a munkákban, ami a jelenlegi helyzetre igaz vagy jellemző. Tendenciákat tudok mondani: elestek a kiállítás lehetőségétől olyan munkák, amelyek bár jó minőséget képviselnek, a jelenlegi kortárs művészeti folyamatokat tekintve nem igazán előremutatóak, nehezen beleilleszthetőek ezekbe, vagy nagyon sokszorosan ismételt formákkal és hozzáállással élnek.

Mit jelent ebben az esetben az objektivitás?

A magyar művészeti szakma kicsi, majdhogynem mindenki ismer mindenkit. Nézünk egy nyomatot, de nem könnyű eltekinteni az alkotói életműtől. Ilyen értelemben nehéz a versenyhelyzetben megőrizni a válogatói objektivitást. De a törekvéseink ebbe az irányba mutattak. A válogatás második lépcsője is ezt erősítette: lehet izgalmas a képernyőn egy digitális matrica, és lehet izgalmas a nyomaton is. De az is megtörténhet, hogy például az eredetileg elgondolt minőség egy rossz alkotói döntés, rosszul megválasztott hordozó miatt eltűnik. Ilyenkor a zsűrinek vállalnia kell a döntést, bármennyire is izgalmas a gondolat, a kész mű nem tökéletes.

És ez nem is igényel további magyarázatokat? Mi van, ha a válogatók közös bölcsessége szerint valami tökéletlen, de az alkotó éppen a tökéletlenséget akarja felmutatni?

A minőség nem az elvárt tökéletes nyomatminőséget jelenti. Látom, hogy van anyaga, textúrája, kompozíciója, esetleg mögöttes története, amiből összeáll a mű. Keresem az összhangot, hogy mennyire erőteljesen és jól működik. Ezt a legtöbb szakember, akár művészettörténész, akár művész vagy kurátor, megérzi. A válogatásnál volt, hogy azt mondtuk: nagyon izgalmas a felület, de miért ekkora, és miért ezen a hordozón. Felteszem ezt a kérdést, mert el tudom képzelni, ha ugyanaz a matrica máson valósulna meg, jól és erősen működő nyomat lenne. Míg a jelenlegi változata az én szakmai véleményem szerint rossz döntés.

Esetleg rossz döntés, de alkotói döntés. Így része az alkotásnak.

Igen. Nem rossz alkotó, hanem rossz alkotói döntés. A grafika esetében sok körülmény befolyásolja az alkotót. Alaposan át kell gondolnia: az elején ki kell találni a méretet, a hordozót és így tovább. Mert mire eljut odáig, hogy csinálhat egyáltalán valamit, az akkora energiabefektetés és költség, hogy nem éri meg tévedni. Láttam a digitálisan beadott műveket, megismertem a nyomatokat, de az a fázis lesz a legjobb, amikor megrendezzük a kiállítást: közös térben, installálva, együtt láthatjuk az egészet. Úgy gondolom, nagyon izgalmas lesz a végeredmény. Az esetleges hiányok ellenére is, mert vannak távol maradók, nem lesznek itt olyan munkák, amelyeknek jó lett volna itt lenniük, de nem adták be ezeket a triennáléra. Ezzel együtt a kiállítás elég jó keresztmetszete lesz a műfajnak. Elsősorban azt a kérdést fogja felvetni, vajon mit is hívunk most, 2020-ban grafikának.

Miért kétséges ez?

A digitális lehetőségek térnyeréséig ez viszonylag jól behatárolható volt. A triennálét a magyar sokszorosító grafika reprezentatív helyszíneként tartották számon. Használjuk a műfaj megnevezésére a képgrafika kifejezést is, megkülönböztetve a műfajt az alkalmazott grafikától. Én sokkal jobban szeretem művészi grafikának nevezni. A szóhasználattól függetlenül világos a kritérium: sokszorosíthatóság mint technikai követelmény, és ennek a magas színvonalú technikai-művészi megvalósítása. Ma már kevés esetben születnek nagy sorozatban nyomatok. Vagy azért, mert nincs rá idő vagy mert egyre nehézkesebb a műhelyhasználat. Illetve piaci okból: tulajdonképpen nincs meg a realitása, hogy a sorozatokat el tudják adni a művészek.

A kiállításuk, ezeknek a műveknek az összessége ad-e új választ a saját kérdésükre, hogy mi a grafika itt és ma? Tovább tágítja a műfaj fogalmi körét vagy rögzít valamilyen jelen idejű állapotot?

Lesznek határterületi esetek abban a kontextusban, amelyben általában a grafikáról gondolkodunk. Akár úgy, hogy a térbeliséget vagy az interaktivitás lehetőségét hordozzák magukban. Változik a világ, nem hiszem, hogy probléma lenne, ha a műélvezethez ma már nem elég a szemünk, de kell QR-kód-olvasó is. Az ember – szakmabeliként vagy érdeklődőként – maga dönti el, mi az, ami neki ebbe a körbe még belefér.

Vannak indirekt válaszok: ha valaki beadta a művét, azzal eldöntötte, hogy szerinte az grafika. Önök beválogatták, tehát önök szerint is az, mert helye van a grafikai triennálén. Lehet majd szakmai vitákat folytatni, és nyilván jó, ha a miskolci szemle ehhez alkalommal szolgál. A műfaji kérdéseken túl összegezhető-e az alkotások témája?

Van, akinél a grafika elsősorban a strukturális kísérletek terepe. A másik nagy csoportba a hétköznapi életre reagáló jelenetek sorolhatók, és sokaknál visszatérő szál az épített környezethez való viszony. Azt hiszem, a kiállítás rendezésénél már jól elkülönülnek majd a néven nevezhető fő témák. Ebben a megközelítésben is elmondható: ideje átgondolni, hogy a jövőben milyen alapon szerveződjön ez a grafikai seregszemle. Mert hát honnan jön a téma? Ha a kiállítás szabad beadású, az nem tematikus, nélkülözi a kurátori gondolkodást. Sok szempontból indokoltnak tartanám a szabad beadás megtartása mellett kurátorok bevonását a válogatásba. Ez nem a kurátorok uralkodása lenne, hanem segítő támogatás, a bemutatható művek és folyamatok körének tágítása.

Visszatértünk oda, hogy mennyire van fedésben a kiállítási anyag azzal, ami ma a magyar grafikában történik. Mi az, ahol úgy érzi, be sem adták, pedig itt lenne a helye, mert fontos történése a szakmájuknak, a műfajnak?

Lehetne találni az utóbbi két-három évben született jó magyar grafikák közül olyat, amit valaki valamiért nem adott be. De engem leginkább az el nem készült művek zavarnak. Nem túldimenzionálva a lehetőségeinket, a Miskolci Galériának lehetne szerepe a megoldásban. Ha a triennáléhoz csatlakozna egy kurátori csapat, ösztönözhetné a grafikával foglalkozó művészeket, akik közül sokan nem látják be, mennyire fontos, amit csinálnak. Vagy tudják, hogy fontos, de nincsenek tisztában az aktuális jelentőségével. A kurátor azonban képes szélesebb kontextusba helyezni az egyéni alkotást, ilyen munkára lehetne részben felfűzni a triennálét.

Ez beavatkozás a művészeti élet folyamataiba, ami talán elfogadható is. De mi a szempont a kiemeléshez? Rendelkeznek-e olyan kurátori tudással, amellyel ráláthatnak a teljes hazai grafikai világra?

Lényeges volna különböző látásmódot képviselő szakértői kört megnyerni, ugyanakkor nem túl sok embert. És meg kellene maradjon a szabad beadás lehetősége. Jelzem, létező gyakorlatról beszélünk: ma is van ilyen válogatási mechanizmus, nemzetközi kiállítások esetében is. Én ezt látom a továbblépés lehetőségének. Ha nem így járnánk el, valószínűleg továbbra is érkeznének jó munkák a triennáléra. De enélkül az ellaposodás veszélye fenyegetne. Ez egy jó utolsó pillanat, hogy új irányt vegyünk. Ezt a gondolkodást nem kell elindítani, mert elindult magától – sokakban fogalmazódott meg hasonló vélemény, egymástól függetlenül. Érdemes ezt komolyan venni, ez az idők szava.

Nem lehetséges, hogy a kollégáival többet látnak bele a lehetőségei révén a grafikába, sokszorosító grafikába, mint amennyi valóban történik ebben a műfajban? Nem lehet, hogy minden formai kísérlet megvolt már, ami meg csak ezután lesz, az inkább önálló alkotói tárlatok témája kellene legyen?

A művészetre az emberi lehetőségek fontos részeként tekintek. Elmentünk abba az irányba, hogy görcsösen azon gondolkodunk: volt-e már ilyen, vagy sem. Eredeti-e valaki, vagy sem. Engem nem zavar, ha volt már hasonló, ha az, ami most született nagyon klassz. Az alapkérdés, hogy van-e szükség művészeti kiállításokra. Az én válaszom: igen. Van-e szükség a körképszerű kiállításokra is? Fontos, hogy legyen megmutatkozási lehetőség jó színvonalat képviselő közegben. Ez nemcsak szakmai igény, a közönség is kíváncsi: tudni akarja, miről gondolkodnak a művészek, és milyen formában mutatkozik ez meg. Amikor most erről beszélgetünk, nem tudhatjuk persze, hogyan lesz ez ezután. Ami a triennálét illeti, nehéz egy hatvanéves folyamatot megszakítani. Én nem is szeretném ezt. Én elég sokáig azon fogok gondolkodni, hogy mi a forma, amiben megmutatható, hogy erre szükség van és az is, hogy miért van rá szükség. A grafika értelmét és jelentőségét világszerte sok grafikai műhely bizonyítja. A Miskolci Galéria nem az egész világra koncentrál. Feltehetnénk a kérdést, szükség van-e arra, hogy „magyar” grafikák szülessenek. A válasz, amit sokszor hallok: nincs hol nyomtatni. Nekünk van jól működő alkotóházunk, amely az ország egyik fontos műhelye lehet. Miskolcnak a grafika tekintetében van aurája, szellemi kisugárzása – melyik város támogassa a magyar grafikát, ha nem Miskolc, ahol a műfaj megmutatkozásának hatvan évre nyúlik vissza a múltja. Ha jól dolgozunk, és vannak jó ötleteink, Miskolc továbbra is hasznos tud lenni a grafika számára.

(A borítóképen: Kónya Ábel: a magyar művészeti szakma kicsi, majdhogynem mindenki ismer mindenkit. Nézünk egy nyomatot, de nem könnyű eltekinteni az alkotói életműtől )