A mi magyar robbantónk

Meglett a robbantó. És őszintén szólva, nemcsak a puszta tény miatt könnyebbültünk meg, hanem azért is, mert kiderült, hogy nincs szó valamiféle ördögi terrorista szervezetről, külföldi szálakról,nem üzent nekünk, magyaroknak senki a bomba nyelvén. Kiss László írása.

Eleddig az ilyenfajta eszelős merénylők hona főleg az USA volt.”

Pedig úgy tűnt, hogy profival van dolgunk, hiszen az átöltözések, a kamerák kijátszása, a halálosan nyugodt kivitelezés erre utalt. És komoly esélye volt annak, hogy mint már egyszer–kétszer megtörtént , hogy a tettes egy órával a tett után már nincs is az országban. Nem tudom, emlékeznek-e az Andrássy úti óraboltos rablásra – ahogy jöttek, úgy mentek is, szinte esélytelen, hogy kiderüljön bármi is.

No de a mi robbantónk. Mondhatnánk némi öniróniával,hogy hát tipikusan magyar az eset: kis, vidéki házban, abszolút egyedül készülgetett – igaz egyszer-kétszer majdnem lerobbantotta a szomszéd néni kéményét – a csendes fiatalember. De ez nem tipikusan magyar. Sőt, egyáltalán nem az. Eleddig ilyenfajta eszelős merénylők hona főleg az USA volt, ahol például az „unabomber ” nevű robbantgatót hosszú évekig üldözte az FBI. Csak most ért el ide is. Mert az Aranykéz utcai, jó húsz évvel ezelőtti robbantás alvilági ügy volt, nem egy rossz gyerekkorral küzdő befordult fiatalember műve. Biztos, filmek és könyvek következnek majd most megpróbálva megfejteni a miértre adandó választ. Nem tudom, mit fognak megfejteni a robbantó sztorijából, de egy következtetés ezért már most is adódik. Jelesül az, minden zavarodott ma messze nagyobb tárházából válogathat a lehetséges merényletek, támadások, bűntettek módját, technikáját illetően, mint valaha. Ha jól meggondoljuk, annak idején Matuska Szilveszternek a harmincas években a robbantásaihoz mérnöki aggyal és tájékozottsággal kellett rendelkeznie. No de most nem kell semmi, elég moziba járni, filmeket nézni, interneten szörfölgetni. Minden megtudható, minden megtanulható.

És be is szerezhető. Az a feltétel is adott, hogy valahol nyugodtan kísérletezhet is valaki, hiszen ma már nem lehet csak úgy magántulajdonokba berontani, és nem működik az a fajta közösségi zártság sem, ami gyanússá tett évtizedekkel ezelőtt egy nem átlagosan viselkedő embert vagy családot. És a tévhitekkel ellentétben nem vagyunk nagy feljelentők sem, amíg valaki nem sérti közvetlenül a mi életterünket, érdekeinket.

Mindenesetre nagy összegekben mernék arra fogadni, ez az eset egyedi marad nagyon sokáig a hazai kriminalisztikában. Hiába a lehetőségek széles tárháza, valahogy nem vagyunk ilyenek. Hamarabb landol valakinek a hátában egy kés a kocsmában vagy megpróbálunk valami pisztolyfélével hadonászva kirabolni egy nemzeti trafikot, de ez a pincében szöszölős, kitervelős, precíziós, magányos típus valahogy nem terem nálunk.

Még mindig nincs olyan elszemélytelenedés és elidegenedés, minden társadalmi bajunk ellenére, mint odaát, és reméljük, nem is lesz. Tekintsük a robbantónkat egyszerű hibának: egy üzemzavar, amit szerencsére viszonylag jól megúsztunk.

Kiss László