Magyar gulyás lett a török dönerből

Budapest - Magyarországon már évtizedek óta élnek migránsok a világ legkülönbözőbb sarkaiból, köztük olyanok is, akik a saját kultúrájukból igyekeznek pénzt csinálni. Hiába azonban az indián zene és a török ételek, Magyarország szépen lassan mindet bedarálta és a magává tette, így lett az andoki ingből eredeti magyar póló, a török éttermekben pedig gulyásleves. Albert Ákos cikke az Abcúgon.

A 90-es évek elején hosszú fekete hajú, színes poncsóba öltözött dél-amerikai fiatalok jelentek meg a budapesti köztereken. Népzenét játszottak, aztán először még csak kazettákat árultak, később viszont már mindenféle más, az indián kultúrára jellemző népies motívumokkal díszített tárgyat. Az azonban csak keveseknek tűnt fel, hogy ezek csak kezdetben voltak dél-amerikai indián tárgyak. Később átváltottak észak-amerikaira, mert az andoki már senkit sem érdekelt, ma pedig már olyan is van, hogy az ő termékeiket árulják hagyományos magyar öltözetként. Pedig ők úgy indultak neki, hogy a saját népük kultúráját akarják terjeszteni. Csak a magyar piac közbeszólt.

Előző cikkünkben azt mutattuk be, mit jelent egy Magyarországra költözött migránsok számára az otthon. Most arról lesz szó, hogyan tud megélni egy migráns abból, hogy külföldi, mennyire vevők a magyarok a portékáira, és miért lett a török dönerből Magyarországon görög gírosz. Mindehez a Néprajzi Múzeum Vándorló tárgyak című kötetének tanulmányait használtuk forrásként.

Látták, hogy nincs éjszaka étterem, csináltak

Döner, döner kebab vagy kebap – így hívják a jellegzetes török húsételt Európában. Ezeknek a jelentése “nyárson grillezett hús”. Egyetlen olyan ország van, ahol más néven emlegetik: Magyarországon ugyanis gírosznak hívják, pont úgy, mint a jellegeztes görög húsételt, holott két teljesen más ételről van szó. Az ok egyszerű, a 90-es években, amikor a török éttermek megnyíltak Magyarországon, célszerűbbnek tűnt a gírosz kifejezést használni, az ugyanis nem csengett a magyarok számára olyan ismeretlenül, mint a döner.

A török bevándorlók a rendszerváltás után kezdtek Budapesten megjelenni, sosem voltak sokan, a hivatalos adatok szerint mindössze 1700-an élnek Magyarországon, de annál látványosabb a jelenlétük. A nagykörút tele van török éttermekkel, Szeráj, Istanbul, Három testvér – csak néhány a meghatározóbbak közül. “Kilencvenhét-kilecvennyolcban azt tapasztaltuk a társaimmal, hogy nagy szükség lenne ilyen gyorsétteremre. Akkor sehol sem volt még Budapesten. Ami volt, az már este hatkor vagy hétkor bezárt” – mondta a kutatóknak az egyik török éttermes. Arra gondoltak, hogyha ők hajnalig nyitva lennének, akkor a szórakozó fiatalok hozzájuk járnának enni.

A török gyorséttermekhez hasonló etnikai vendéglátók lényege a kutatók szerint, hogy egyfajta kulturális alternatívát kínálnak. Nem csak ételt árulnak, hanem egy etnikai performanszt nyújtanak. Például a jól felismerhető pulttal. Már messziről látszik a nyárson forgó borjú, az utcai kiszolgáló pedig általában egy Magyarországra csak nemrég érkezett, a nyelvet törve beszélő török fiú. Belül hosszú pult, még több étellel, a falon pedig jellegzetes képek Törökországról. Van, ahol a Koránból is raknak ki rajzos jeleneteket, máshol Mustafa Kemal Atatürk, Törökország első elnöke mosolyog a vendégre.

A gulyáslevest a magyar ember jobban csinálja

Van olyan török étterem, amelyiknek fontos, ne áruljon alkoholt, és csak muszlimok által fogyasztható, azaz tiszta ételeket szolgáljon fel, de a legtöbb török gyorsétterem elsődleges vevőköre nem a helyi török közösség, hanem a magyarok. Így elsősorban a magyar igényekhez igazodnak.

Az étterem maga a jól ismert motívumokkal, az egész éjszakán át tartó nyitvatartással és a jellegzetes, tört magyarsággal történő kiszolgálással vonzza be a vendégeket. A török éttermesek azonban felismerték, hogy a magyar vendég nem egzotikus ételekre vágyik, és valójában nem szeretne új ízeket felfedezni. Csak egy jót enni, és közben egy kis egzotikumot kapni. Éppen ezért a szakácsok között mindig van magyar, a belső pultnál általában már magyar kiszolgálók állnak, sőt, van olyan hely, ahol két szakács török, másik nyolc ember viszont magyar. “A gulyáslevest a magyar ember jobban csinálja” – mondta egyikük.

A kurd származású Zeki Korkut 1998-ban érkezett Magyarországra, azelőtt szakács volt Isztambulban, ma viszont már a Király utcában van gyorsétterme. Az első büféjét viszont még a józsefvárosi piacon nyitotta a kétezres évek elején. Zeki az Abcúgnak mesélt arról, hogy a magyarok imádták a gíroszát, leginkább azért, mert frissen és török fűszerezéssel csinálta, pont úgy, mint ahogy Isztambulban tanulta.Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem kellett magyarosítani a receptet. Zeki hamar észrevette, hogy a magyaroknak egyszerűen túl száraz a marhamellből készült hús, ezért átállt az alsó és felső combra, amit aztán jól meg is szaftosít. Plusz felvette a menübe a rántott sajtot és a rántott csirkét, mert a helyiek azt szerették.

„Ez egy üzleti vállalkozás” – mondta, és ez számára fontosabb az autentikus ételeknél. A Király utcai étterme bejáratára mégis fel van írva, hogy Kurdisztán, belül pedig jellegzetes török tájakról vannak képek, köztük egy saját festmény a szülőfalujáról. Zeki mindezt csupán jó dizájnnak nevezte, mégis nagy kedvvel mesélt róluk.

A személyzettel azonban gondja van: egyszerűen nincs elég magyar jelentkező. Pedig a 35 fős személyzet nagy része magyar kell, hogy legyen, főleg a pult mögött, hiszen ott kommunikálni is tudni kell. Egyedül a gíroszoshoz nem tud magyart rakni, azt mondja azért, mert nem bírják hosszan a nagy meleget. Oda épp a közelmúltban érkezett három unokatestvére Törökországból, de ez sem egyszerű, hiszen jobb híján nála kell lakjanak, és vízumot is nehéz szerezni.

Zeki 18 éve él Budapesten, ez alatt az idő alatt szerinte leginkább az változott, hogy a magyarok manapság kényesebbek lettek arra, mennyire friss az étel, ezért ezt komolyan kell venni. Illetve az utóbbi időben több lett az utcai beszólogatás is. „Menjetek haza” – mondta neki egyszer egy járókelő. Mindezt a menekültválság és a kormányzati kampány számlájára írja. „Bármennyire is nem nekünk szól, azért mégiscsak külföldiek vagyunk mi is” – mondta. És annak ellenére, hogy alkalmaz egy csomó magyart, meg fizeti az adót, mégis beszólnak neki az utcán..

A kutatók szerint a török éttermek remek példái annak a jelenségnek, amit kulturális hibridizációnak hívnak. Ez lényegében a különböző kulturális logikák egybeolvadását jelentik, ez történik, amikor találkozik egymással Budapesten a bevándorlók kultúrája és a magyar kultúra. A kutatók szerint ez az egyveleg fellazítja a határokat, összekeveri a különböző kultúrákat, és ezzel teszi lehetővé, hogy másféle emberek is jól megférjenek egymás mellett. Nem csoda, hogy ez a jelenség ott jellemző, ahol sok, különböző hátterű nép él egymás mellett, azaz a multikulturális nagyvárosokban.

A kultúrák cseréjére, az egész kulturális hibridizációra pedig jó példa a “török gulyásleves”. Az egyik étterem vezetője szerint a gulyáslevest a magyar ember képes jól megcsinálni, gíroszt készíteni viszont nem tud úgy, mint egy török. Egy másik étterem azonban kitalálta a török gulyáslevest: nem csak fűszert meg krumplit tesznek bele, hanem zöldségeket, sőt tésztát is. Az étteremvezető szerint pedig nagyon jól fogy. “Nem tudom, mitől török, de mégse magyar” – mondta róla.

Meg kell mutatni, hogy ez kínai

A budapesti kínai éttermek hasonló cipőben járnak: egyfajta határt képeznek a magyar és a kínai kultúra között. Ez jobban belegondolva meglehetősen furcsa végeredményt szül: a kínai étteremben felszolgált ételek nem olyanok, amilyet a szülőhazájukban esznek, még csak nem is olyanok, amiket itt elkészítenek maguknak. A törökökhöz hasonlóan feltűnnek a hibrid kínai-magyar ételek, mellettük pedig még egy sor távol-keleti náció ételeit felvonultatják, hiszen egy magyar képtelen különbséget tenni, számára minden keleti ország étele kínainak számít.

Ezeket a helyeket az úgynevezett határtárgyak működtetik. Ezek olyan tárgyak, amelyek közvetítenek a kultúrák között. Ilyen például a magyarországi kínai éttermek díszítettsége: a lampionok, faoszlopok. Ezekre szükség van, hogy a magyar emberek felismerjék, ez egy kínai étterem, holott Kínában egy étteremnek ilyesmire nincs szüksége. A legjellemzőbb határtárgyak az evőeszközök: az evőpálcika, amely mindennél jobban kifejezi, hogy a vendég egy kínai étteremben ját. Mellette azonban minden helyen megtalálhatóak a nyugati típusú evőeszközök is.

Dél-Amerikában virágzik a turistabiznisz

A 90-es évektől egyre szabadabbá vált a világ, egyre többet lehetett utazni és főleg kereskedni. Ha egy turista meglátogatott egy egzotikus országot, onnan jó eséllyel valami helyben készült szuvenírrel tért vissza, egy idő után pedig ehhez már nem is feltétlen kellett utazni. A nagyvárosokban megjelentek az etnoboltok, ahol távoli vidékek népi tárgyait lehetett beszerezni, a távoli vidékeken pedig kialakultak olyan központok, falvak, amelyek direkt az ilyen igények kielégítésére gyártottak tömegesen kézműves tárgyakat. Először helyi eredetűeket, aztán pedig már bármit.

Van, hogy az észak-amerikai álomfogók ugyanott készülnek, mint az afrikai faragott maszkok.

A kötet egyik tanulmánya azt vizsgálja, hogyan jut el egy ilyen tárgy Budapestre, és itt mi történik vele. Kiindulópontnak pedig Dél-Amerika észak-nyugati részét vették. A 70-es évektől beinduló tömegturizmus jelentősen megváltoztatta a régió gazdálkodását, és tömegeket vett rá arra, hogy kezdjenek turistatárgyakat gyártani és árulni. Ezeknek a tárgyaknak a vonzerejét az adta, hogy egzotikusak voltak, a gyártók pedig rájöttek arra, hogy minél inkább kihangsúlyozzák az ősi és az indián motívumokat, a turisták annál jobban szeretik őket.

Így a tárgyak egy idő után már a turisták igényeihez alkalmazkodtak, nem pedig a helyi igényekhez. Árultak például uniszex gyapjúpulóvereket, holott az indiánok ilyet egyáltalán nem hordtak korábban. Később a perui, ecuadori és bolíviai fiatalok rájöttek arra is, hogy nem elég a tárgyakat exportálni a nyugati országokba: gazdaságilag sokkal inkább megéri, ha egy indián adja el őket.

Hú, nézd, ennek van egy indián barátja

Magyarországra a rendszerváltás után érkeztek az első dél-amerikai bevándorlók. Egy kis létszámú, de könnyen felismerhető csoportról van szó, akiket onnantól kezdve gyakran lehetett látni zenélni a budapesti köztereken, aluljárókban. Többen közülük diplomások voltak.

Kezdetben remekül megéltek az utcai zenélésből. Sok volt az érdeklődő, konkurencia meg nem igazán. A tárgyak, amiket akkor árultak, még csak arra szolgáltak, hogy megőrizzék az etnikus képet. Általában a hátizsákjaikban hozták magukkal, amikor hazautaztak látogatóba. Akkoriban hat-hét, nagylétszámú zenészcsapat dolgozott Budapesten.

Az étvized végére azonban egyre nehezebb lett megélni a zenéből: korlátozták a közterület-használatot, nőtt a helyekért vívott harc, de főleg azért, mert már nem számított egzotikumnak az indiánzene. Ahogy csökkent a zenélésből származó bevétel, úgy futott fel a kereslet a kézműves tárgyak iránt. Ekkor lett vége a hátizsákos korszaknak, a zenész-kereskedők pedig már konténerekben utaztatva, vámolva kezdtek kézművestermékeket importálni Magyarországra.

Ahogy haladt előre az idő, úgy változott a zene is: már nem csak andoki zenét játszottak, hanem egyfajta világzenét, amelyben akár már hollywoodi filmzenedallamok is voltak. A kétezres évek elejére pedig a külcsín is megváltozott: az andokiak sastollat raktak a fejükre, és észak-amerikai indiánnak öltöztek. Ennek az oka egyszerű: akkoriban az indiánokat az észak-amerikai indiánokkal azonosították, a fellépés pedig nagyon fontos volt az eladások szempontjából. A zenészek így ki is festették magukat, büszke magatartással fogadták az érdeklődőket, és szertartásosan viselkedtek. Pont úgy, mint egy Winnetou-könyvben.

Meg is lett az eredménye: a magyarok újra tömegével álltak körbe őket. Pedig mindez nem is volt annyira egyszerű számukra, volt olyan andoki csoport, amelynek tagjai nem voltak hajlandóak észak-amerikainak öltözni, mondván, hogy ők sokkal jobban hisznek abban – amit az eladandó CD-k borítójára is ráírtak – miszerint ők nem csupán holmi migránszenészek, hanem a saját kultúrájuk terjesztői a világban.

Pedig a vásárlóknak, azaz a magyaroknak valójában nem erre volt szükségük, hanem arra, hogy az andokiak megfeleljenek annak a képnek, amilyennek ők egy indiánt gondolnak. A dél-amerikai szuvenírek értékét ugyanis az adta, hogy azt egy indiántól vásárolják. Ezzel a dél-amerikaiak is tisztában voltak:

“Elvisznek a házukba, és a szomszéd már mondja is, hogy hú, nézd, ennek van egy indián barátja. És ez csak erősödik, ha elkezdesz zenélni. Aztán, ha felhúzod a ruhádat, akkor már ő is akar egy ugyanolyat emlékbe. Ezért megveszi. Nagyon könnyű volt elkezdeni a kereskedést. De sokkal nehezebb fenntartani az érdeklődést” – idézett a tanulmány egy andoki bevándorlót.

Így lett az andoki ingből eredeti magyar termék

Pár éven belül már észak-amerikai indiánnak öltözve sem lehetett annyi andoki kézműves terméket vagy CD-t eladni Magyarországon, mint korábban. A tanulmány szerint ma már csak egy olyan üzlet van Budapesten, amely andoki tárgyak árusításával foglalkozik. A tulajdonos, R, 2006-ban nyitotta meg a boltot, az ő története pedig mindennél jobban leírja, hogy egy ország népének – jelen esetben a magyaroknak – milyen igényei vannak egy más kultúra népi termékeire.

R először értékes, valódi népművészeti tárgyakat árult a boltjában, ahol andoki zene szólt, a vásárlóknak pedig részletesen elmagyarázták, melyik tárgynak milyen jelentése van az andoki kultúrában. A bolt azonban nem nagyon indult be, ezért változtatott a stratégián: olcsóbb tárgyakat kezdett árulni, például ruhákat, amelyeken feltűntek az andoki turistatárgyakra jellemző teve-motívumok. Az andokiak számára ugyan a kondorkeselyű számít szent állatnak, de azok nem fogytak jól, a magyaroknak ugyanis a dögkeselyűt juttatták eszükbe.

R azt is észrevette, hogy hiába a kultúrát jól ismerő magyar eladó, jobban mennek a tárgyak, ha azokat egy tört magyarsággal beszélő, kreol bőrű indián adja el.

2008 után azonban még inkább csökkent a forgalom, így R ráállt a ruhaárusításra. Először ezeken is voltak láma-motívumok és egyéb etnikai utalások, később már az sem. Sőt, egy idő után R már csak fehér ingeket és blúzokat rendelt Dél-Amerikából. Ezeken motívumok már nem voltak, de az eladásánál hangsúlyozták, hogy jó minőségű pamutból készült andoki termékek. Ezeknek a sikere a boltos szerint abban rejlett, hogy a vásárlók motívum híjján magyarosnak tekintették őket, és jobban fogytak. Ha mégis rakatott rájuk valamit, az virágmotívum volt, az ugyanis nem köthető szorosan egy földrajzi helyhez sem.

Mindez annyira bejött neki, hogy később már nagykereskedőként is elkezdte értékesíteni a dél-amerikai ingeket, a vásárlói pedig olyan magyar és erdélyi kereskedők lettek, akik később magyar termékként adták tovább az ingeket. R akkor már csak ritkán fordult meg magyar fesztiválokon és vásárokon, mint mondta, az andoki kereskedőket kultúridegennek tekintik ezeken a helyeken, és a magyar kézművesek konkurenciáját látják bennük, így nem szívesen látott árusok.

A termékei viszont – a magyar kereskedők által – rendszeresen ott vannak ezeken a helyeken, ahol “eredeti magyar” termékeket árusító, a nevüket rovásírással is kiíró árusok kínálják őket. Még arra is volt példa, hogy a kézzel szabott andoki vászonra iparilag kalocsai hímzést raktak.

Mindez R-t nem zavarja. “Amíg el nem adtam, addig ez az ing perui vászonból készített bolíviai ing volt. Ha rárakta az ő jelét, akkor az magyar lett” – mondta. Ha ő is eljut egy-egy vásárba, sosem csinál titkot a ruhák eredetéből, sőt, kifejezetten büszke rá. Andokiként a jelenlétével teszi autentikussá az általa eladott kézműves termékeket. Ugyanúgy, mint ahogy azok az erdélyi nénik, akik az ő ruháit árulják magyar termékként. Így lehet ugyanabból a ruhából egyszerre andoki és magyar termék is.

A cikk forrásául a Néprajzi Múzeum Vándorló tárgyak című kötetének tanulmányai szolgáltak, elsősorban Szeljak György és Széli Júlia Színre vitt indiánság, Vörös Gabriella A dönerjelenség, Wilhelm Gábor Kelet- és délkelet-ázsiai migránsok tárgyi kultúrája Budapesten című tanulmánya.

- Albert Ákos | abcug.hu -

A romáknál csak az arabokat utáljuk jobban

Az emberek több mint fele idegenellenes a Tárki szerint, egy az Indexnek készült felmérésből pedig kiderül, hogy már nem a cigányok, hanem az arabok a legelutasítottabbak.

Van, aki az anyanyelvét is elfelejti

A rendszerváltás óta a világ számos pontjáról érkeztek bevándorlók Budapestre. Van, akit jobb anyává tett Magyarország, más a saját anyanyelvét is elfelejtette, ezért már a szülőhazájában is csak angolul mer megszólalni. Az oroszok porcelánokkal veszik körbe magukat a lakásukban, a távol-keletiek egyre kevesebb rizst esznek, az indiaiak pedig mielőbb mennének már haza. Hogyan teremtenek otthon maguknak Magyarországon a bevándorlók?

A magyarok is jól járnak az osztrák menekültbiznisszel

Gondolta volna, hogy 2016-ban nem cukrászdát, hanem menekültszállót fognak nyitni a magyarok Ausztriában? Pedig ez most a legjobb üzlet a szomszédban, ahol a panziótulajdonosok és mindenki, akinek van szabad szobája, busásan kereshet, ha felajánlja a szállását a menedékkérőknek. Így mindenki jól jár: az államnak nem kell táborokkal bajlódnia, a menedékkérők jó körülmények közt élhetnek, és a helyiek is megszedhetik magukat. Bálint Gábor és Tóth Kornélia tizenhat embert fogadott be Weichselbaumban. Megnéztük, hogyan csinálják.

A gíroszos az egyetlen mentsvár

Amikor a debreceni menekülttábor közelében találkoztunk vele, az afganisztáni származású Omar lelkesen tervezgette magyarországi életét friss státuszos politikai menekültként. Azóta eltelt egy év, és Omar – kis kitérő után – végül Budapesten telepedett le. Bár legszívesebben tanulna, Omarnak sok más afgánhoz és arabhoz hasonlóan nincs más lehetősége, mint nyitni egy gíroszost. Magyar barátnőjével azon dolgoznak, hogy megnyissák kis büféjüket egy külvárosi metróállomás közelében.