Minigolf a katedrálisban: így süllyedt válságba az anglikán egyház

Az angol fiatalok mindössze 2 százaléka tartja magát anglikánnak – de gyakorlatilag minden értelemben szédületes léptekben omlik össze a VIII. Henrik alapította államegyház. Az anglikán püspökök és papok közül sokan teljesen egyedi megoldásokat keresnek az emberek megszólítására, a katedrálisba rakott csúszdától a kelta pogány vallással való összemosódásig – írja a Mandiner.

Minden köve mesélni tudna – néhány hete azonban mégsem emiatt került be a hírekbe, hanem azzal, hogy a káplán két hónapra egy minigolfpályát telepített a főhajóba. Matthew Rushton szerint így lehet bevonzani még több fiatalt a templomba, hiszen, ha a gyerekek bejönnek a minigolf miatt, a szakrális környezet, az épület, és esetleg a lelkészekkel való beszélgetés vonzóbbá teszi a templomba járást..

Hasonló ötlettel állt elő nem sokkal korábban a hasonló korú és szintén patinás múltra visszatekintő Norwich katedrálisának vezetése is, amikor

egy csaknem 17 méter magas óriáscsúszdát telepítettek a főhajóba

– az indoklás szerint azért, hogy így egyrészt könnyebben meg lehessen vizsgálni az ritkaságszámba menő boltíves mennyezetet, valamint nem utolsósorban beszélgetni lehet a lelkészekkel Istenről, hitről, vallásról.

Mindkét ötletet fogadta ellenkezés a helyi egyházközségek részéről, ami egyfelől érthető, hiszen első hallásra tényleg hajmeresztő gondolatnak tűnik egy vidámparkot telepíteni a templomba, pláne, ha műemlékről van szó (még inkább, ha ilyen hosszas történelemre tekint vissza). Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha a Mátyás-templomban vagy az esztergomi Bazilikában szembesülnénk egy libikókával.

Az utóbbi években próbálkoznak már a kelta újpogány vallás és az anglikanizmus bizarr szinkretizmusával is; ahogy a melegházasság és az azt egyelőre el nem fogadó anglikán egyházi felfogás összeboronálására is vannak kísérletek.

A kezdeményezések azonban rávilágítanak arra is, hogy

az anglikán egyház gyakorlatilag bármit megtesz

azért, hogy be- illetve visszacsábítsa a híveket a templomba.

A befogadó és elszakadó egyház

Az Anglikán Egyház (Church of England – „Anglia Egyháza”) 1534-ben szakadt el a római katolikus egyháztól, amikor III. Kelemen pápa megtagadta VIII. Henrik angol király kérését Aragóniai Katalinnal való házassága érvénytelenítésére (Henrik azért akart elválni, hogy elvehesse Boleyn Annát).

A király erre az Angol Egyház Védelmezőjének és Legfőbb Vezetőjének nyilvánította magát, és különvált Rómától, ezzel elválhatott első feleségétől, és elvehette a másodikat (akit később felségárulás és hűtlenség miatt vérpadra küldött, és akit 4 további feleség követett a királynéi trónon).

Ami az anglikán egyházat illeti, egyszerre tartja magát katolikus, de reformált egyháznak. Katolikus, mert tartja magát az első keresztény zsinatok tanaihoz (a megtestesülés és a Szentháromság kérdésében), alkalmazza a püspöki elöljárói rendszert, ugyanakkor számos elemet emeltek át a lutheri evangélikus és a református vallási elvekből is.

Az egyház szereti magát széleskörűnek és nyitottnak pozicionálni,

ezt lehetővé teszi az is, hogy szervezetén belül 3 főbb irányzat különül el és dolgozik együtt: a katolikus hagyományokhoz jobban ragaszkodó „anglo-katolikusok”, az evangélikusokhoz jobban húzó „evangélikus anglikánok”, valamint a középutas liberálisok. Mintegy 16 ezer templomot és 42 katedrálist működtet, legfőbb vezetője a mai napig a mindenkori uralkodó (jelenleg II. Erzsébet királynő), szervezeti és hitéleti kérdésekben pedig a canterbury-i érseké (jelenleg Justin Welby) az utolsó szó.

Az egyház emellett szorosan kapcsolódik az államapparátushoz is, iskolákat tartanak fenn, és a brit felsőház (Lordok Háza) soraiban is 26 püspök ülhet. Mindezekből talán kiderült, hogy az anglikán egyház, annak ellenére, hogy – némi jóindulattal – egyetlen országra korlátozódik, meglehetősen nagy hatalommal és hatáskörrel rendelkezik, amit azonban egyre többen kérdőjeleznek meg. Az egyház ugyanis komoly generációs válságot él át, és ebben keresendő annak oka is, hogy miért találunk itt-ott vidámparkot a templomokban.

Csökkenő lélek-szám

2017-ben, csaknem 4000 fő részvételével készítettek közvélemény-kutatást az Egyesült Királyság hitéletéről, amiből kiderült, hogy alig 15 év alatt a szigetország hatalmas lépést tett a szekularizáció felé, főleg, ami az utánpótlást illeti. Eleve az összlakosság több mint fele (52%) mondja magáról, hogy egyáltalán nem követ semmilyen vallást, ez 15 évvel ezelőtt még csak 41%-ra volt érvényes. A fiatalok közt még komolyabb a szakítás a vallásokkal, a 24 év alattiak csaknem 70%-a mondja vallástalannak magát. Angliában legnagyobb arányban az anglikán vallást követik, 2017-ben azonban számuk már csak a lakosság 14%-át éri el (15 évvel korábban 31%-uk), közülük is a legtöbben 65 év fölöttiek, akik közt szintén jelentősen megnőtt azok száma, akik elmaradoznak a templomból.

A fiatalok alig 2%-a tartja magát hívő anglikánnak.

Jelentős a különbség azok között is, akik vallásosnak, illetve rendszeres templomba járóknak mondják magukat, az anglikán hívők egyötöde (1.1 millióan) megy havonta egynél többször istentiszteletre (természetesen az esküvőkön és temetéseken kívül). A felmérésből az is kiderült, hogy a legnagyobb visszaesés az anglikán egyházban figyelhető meg, míg a többi felekezetnél többé-kevésbé stabil maradt a hívők száma. A népesség 8%-át kitevő katolikusoknál ez valamivel jobb arány, náluk a hívők kétötöde vesz részt rendszeresen misén.

Aggasztó – egyben az anglikánokhoz hasonló – a Skóciában végzett felmérés is. A skótok 56%-a nem követ semmilyen vallást, a Skót Egyházhoz tartozónak 18% mondta magát, de közülük is csak minden negyedik vesz részt havonta többször is az istentiszteleten.

Nem elhanyagolható az sem, hogy míg a keresztény felekezetek tagjainak száma folyamatosan csökken, közben a más vallásokhoz tartozóké emelkedett. 1983-ban csak 2%-nyi brit volt nem-keresztény vallású, míg 2017-re már 8%.

A 2011-es brit népszámlálás idején Angliában és Wales-ben 2.71 millió muszlim élt,

817 ezer hindu mellett, a következő legnépesebb vallások pedig a szikh, a zsidó és a buddhista voltak.

Hova tovább?

Elemzők rámutatnak: a fenti számok jelentős visszaesést mutatnak az anglikán és a skóciai egyházak híveinél, különösen a fiatalok között – ugyanakkor minden korosztály esetében a legnagyobb szám a vallástalanok arányát mutatja. Az, hogy az angliai társadalom egyre inkább a liberális elvek és célok felé nyit, fordított arányosságot hozott a vallásosságba, minél többen válnak „nyitottá”, annál többen hagyják el a hit egyházi kereteit.

Az anglikán egyház evangelizációért felelős egyik vezetője kijelentette: a magát korábban automatikusan hívőnek, illetve anglikánnak tartó társadalom jól érzékelhetően váltott egy olyan korra, amikor az emberek megválasztják, hogy hisznek-e vagy sem. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy

nem szűnt meg a hitkeresés jelensége,

a fiatalok még mindig aktívan keresik a válaszokat az élet nagy kérdéseire, amiben a vallás és az egyházak nagy szerepet játszhatnak, ha jól reagálnak. Ez ma az egyház (nemcsak az anglikán, de a skót és a katolikus is) legnagyobb kihívása: lépést tartani a változó társadalmi értékrenddel, vagy inkább az „érték-trenddel”. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyház azt mondja, amit az emberek hallani akarnak, sokkal inkább az aktuális társadalmi kérdésekben való párbeszédben, illetve nem utolsósorban a technikai vívmányok „jó használatában” mutatkozhat meg – ezzel az anglikán egyház már kísérletezik.

Ilyen a – Magyarországon a budapesti Mária utcai jezsuita (katolikus!) templomban bevezetett –, úgynevezett „bankkártyás perselyezés”, vagy az online, a közösségi médiában megélt hitélet (videók, podcastok, istentiszteletek közvetítései) amivel – bár elsőre meghökkentően hangzik – ma már 1.2 millió anglikán hívő él.

Ami a társadalmi kérdéseket illeti, a nyitottság egyik jeleként értékelték sokan azt is, hogy idén júniusban az anglikán egyház kinevezte első fekete női püspökét. A jamaikai születésű Dr. Rose Hudson-Wilkin igen magas pozíciókban állt eddig is az anglikán egyház élvonalában. Nemcsak a brit alsóház elnökének – az egyedi stílusa miatt méltán népszerű John Bercow-nak – káplánja, de hasonló feladatokat lát el a királynő mellett is, valamint a szertartás egyes részeiért felelt Harry herceg és Meghan Markle esküvőjén is.

Az, hogy Dover püspöke lett, nemcsak az ő karrierjének eddigi legfontosabb állomása, de egyben az anglikán egyház számára is komoly lépés a kisebbségi származású lelkészek elfogadásában. Mert bár utóbbiak száma folyamatosan nő, a vezető tisztségek között elenyészik a számuk, 2017-ben

az egyházi elöljárók 94,8%-a vallotta magát „fehér britnek”.

Justin Welby canterbury-i érsek szerint még jócskán van tennivaló e téren is, mint ahogy az anglikán egyházat sem elkerülő gyermekmolesztálások felderítésében és kezelésében is.

A hívek egyre csökkenő száma kapcsán egyben az anglikán egyháznak az államban játszott szerepe is megkérdőjeleződik. A nem-hívők érdekeit képviselő Humanists UK párt szerint azzal, hogy a fiatal felnőttek mindössze 2%-a vallja magát anglikánnak, feltehető az a kérdés, hogy az állami iskolák egyharmadát miért az egyház tartja fenn, hogy miért kötelező az iskolákban az anglikán hittan, illetve hogy miért van még mindig annyi világi privilégiuma az egyháznak, ideértve a Lordok Házában ülő (azaz a törvényhozásban részt vevő) püspököket.

A humanisták szerint a vallásosság arányainak felmérése alapján ideje újragondolni állam és egyház kapcsolatát. Ha ez a kezdeményezés szélesebb körben is lendületet kap, az anglikán egyház joggal aggódhat befolyása miatt, de ezek csak a fizikai dolgok, a hívő népesség drasztikus csökkenése komoly társadalmi változásokat vetít előre. Mindezek tükrében pedig már egyáltalán nem meglepetés, hogy a templomok minden lehetőséget megragadnak a fiatalok megszólítására – már csak az a kérdés, hogy mennyire jó taktika vidámparkot csinálni egy gótikus katedrálisból.