Ligakupa-döntő: Nincsenek jelzők a szurkolásra

Bacsa polcán van még hely, Debreceni triplázni szeretne – vélemények a megnyert Ligakupa-döntő után.Óriási volt az ünneplés, a közönség nem mozdult a helyéről, a szurkolók pirosra (milyen másra?) tapsolták a tenyerüket, ölelgetett mindenki mindenkit és persze zúgtak a jól ismert rigmusok. A futballisták a nagyérdemű előtt ugráltak, hol egyikük, hol másikuk vitte a percekkel korábban átvett serleget, miközben örültek a sikernek... Már este negyed tíz is bőven elmúlt... A nem sokkal ezután következő sajtótájékoztatón a szakvezetők megosztották gondolataikat az újságírókkal, igaz, volt némi hangzavar, mert az eseménynek helyt adó műfüves csarnokot, korábbi birkózócsarnokot megosztották a rendezők, a „másik", lefüggönyözött oldalon csörögtek a tányérok, a poharak, készültek a hostessek a labdarúgók illetve a meghívott vendégek fogadására.

Rászolgált a sikerre

A főbejáratnál éppen a DVTK ecuadori légiósa, Augusto Batioja álldogált, akitől angolul szerettünk volna egy pár szavas értékelést kérni, ám a 24 esztendős „Bati" jelezte: nem beszéli ezt a nyelvet, miként más, általunk felvetettet sem „bírt" a csatár. Így megelégedtünk azzal, amit a 88-as mezt viselő támadó arca sugárzott, az többet ért minden szónál.

A lépcsőfordulónál Nikházi Márk igyekezett, de elcsíptük néhány pillanatra:

– Nagyon boldogok vagyunk, hiszen a Diósgyőr már régóta várt egy ilyen sikerre – nyilatkozta a középpályás. – Az MTK-val 2012-ben szerepeltem Magyar Kupa-döntőben, azt sajnos elveszítettük tizenegyesekkel a Debrecennel szemben... Ma este nem léptem pályára, de előtte mindegyik mérkőzésen lehetőséget kaptam, amiken igyekeztem tudásom legjavát adni. A cél az, hogy 25-én, az Újpest elleni MK-fináléban is nyerjünk.

Alig tettünk három lépést, amikor a kameruni légiós, Mohamadou Abdouraman jött szembe – ő már 2010 nyarától a DVTK mezét viseli.

– Ez az ünneplés hasonló, mint amit három évvel ezelőtt éltem át, mikor megnyertük az NB II-t, amivel kiharcoltuk a feljutást az NB I-be. Emlékszem sok-sok pillanatra, ami Mezőkövesden történt és ami egy héttel később itt, Miskolcon – mondta a középpályás. – Azt hiszem, egy nagyszerű szezont csináltunk, a csapat mindenképpen rászolgált erre a kupagyőzelemre.

Százötven érem

Beljebb lépve az épületbe Eperjesi Gáborral futottunk össze. A DVTK saját nevelésű hátvédje az alábbiakat osztotta meg velünk.

– Még most sem értem, hogy miért állított ki a játékvezető a Ferencváros elleni elődöntő-visszavágón, tisztán megvan a helyzet, nem szabálytalankodtam, szerintem túl szigorú volt az ítélet... Amikor felmutatta nekem a piros lapot, tudtam, hogy eltiltás miatt csak nézője leszek a döntőnek, ami egy labdarúgó számára természetesen rossz, mert nem tud segíteni. A poszton Vadász Viktor játszott ma, az, hogy nyertünk, minősíti az ő teljesítményét és az egész csapatét is... Óriási volt az ünnepelés, jó érzés volt fogni a kupát, rengeteg szurkoló tombolt a lelátón, ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni.

Eperjesi Gábor mellett Bacsa Patrik toporgott, az ifjú támadó ezekkel a szavakkal kapcsolódott be a diskurzusba.

– Már korán kettő-nulla lett az eredmény, ekkor arra gondoltam, hogy ha okosan játszunk, akkor meg lesz, meg lehet a meccs. Voltak lehetőségei a Vidinek és nekünk is, személy szerint nekem is, ha 2-0 vagy 2-1 után betalálunk, akkor biztosabban hoztuk volna a győzelmet, de így sem lehetünk elégedetlenek, mert a csapat óriásit küzdött. 2011-ben már részese lehettem annak az együttesnek, amely első lett a másodosztályban és visszajutott az élvonalba, az is nagyszerű élmény volt, miképpen a mostani is, mindkettő másért kedves. Mostantól a Magyar Kupa-döntőre fókuszálunk, remélem, hogy Budapesten is valami hasonlót fogunk átélni. Hány érmem van? Nem is tudom... Körülbelül százötven, amiből negyven-ötven arany, hiszen az iskolában majdhogynem minden sportág diákolimpiáján elindultam és általában nyertem. Két polc van a szobámban, de helyet még tudok találni az újabbaknak...

Szenzációs Rados

A gárda öltözője előtt közvetlenül Debreceni András sétált.

– Volt dolgunk bőven hátul, mert 2-0-a után nagyon jött a Vidi... – kezdte a 25 esztendős bekk. – Azt a játékot, taktikát, amivel ma kimentünk a pályára, volt időnk gyakorolni, hiszen ugyanezt alkalmaztuk a Ferencváros elleni Ligakupa-visszavágón, a zöld-fehérek elleni bajnokin és a Debrecennel vívott Magyar Kupa elődöntő-visszavágón is. Nikolic és Zé Luis, a Videoton két csatára kellemetlen rivális volt, akadtak helyzeteik is, de ha valaki rontott, akkor mindig besegített valaki, ha pedig már nem volt védő, akkor ott állt Ivan Rados, aki szenzációs estét fogott ki. A közönségre, a szurkolásra így hirtelen nem is tudok szavakat, jelzőket találni... rengeteget segítettek... Beszéltük a srácokkal, hogy a múlt szombaton nagyjából ezren szurkoltak nekünk a Puskás-stadionban, amikor a Fradival játszottunk, 25-én, a Magyar Kupa-döntőn pedig kilencszer ennyien lesznek mögöttünk, támogatnak majd bennünket... Két kupaaranyam már van, 2007-ben és 2009-ben a Honvéddal szereztem, de ahogyan mondják: „Három a magyar igazság!", ha már az MK-ban is bejutottunk a fináléba, szeretnénk megnyerni azt is.

Az épület folyosóján – tíz óra után – már csak a szertárosok beszélgettek egymással, mindenki más átment a birkózócsarnokba, az ünneplés ugyanis ott folytatódott – míg a szurkolók közül több tucatnyian a kocsmákban nótáztak és gurítottak le némi szívmelegítőt Elekék egészségére...

ÉM-MI

A csapatdoki örömszavai

A klubházban dr. Forgács Alfréd traumatológus-sportorvossal, csapatorvossal is találkoztunk, aki az alábbiakat mondta:– Végtelenül boldog vagyok... Huszadik éve dolgozom együtt a csapattal és ez a legnagyobb közös sikerünk. Gratulálok az összes játékosnak, az edzőknek és természetesen Szivics mesternek.