Édesapjának köszönheti nemzetközi karrierjét - Interjú Márkus Gergellyel

Tiszaújváros - A tiszaújvárosi Márkus Gergelyt, a Nemzetközi Triatlon Szövetség (ITU) ötödik nyári olimpiájára készülő sportigazgatóját különlegesen erős kapcsolat fűzte édesapjához, dr. Márkus Gáborhoz, a sportág helyi meghonosítójához, a világkupák, a Nagyhét főrendezőjéhez. Idén először azonban – cseppet sem önszántából – a családból testvérével, Balázzsal együtt állt helyt a rendezvény előkészítésében és lebonyolításában.

- Apa felnőtt fejjel, amatőr futóként került bele a sport körforgásába, ahonnan gyors és egyenes út vezetett a triatlonhoz – kezdte beszélgetésünket Márkus Gergely. - A Szabadidősport Szervező Iroda (SZSZI) úszó és triatlon diákolimpiai versenyeket rendezett. Balázs öcsém ekkor csöppent elsőként a triatlonba. Apa rendszeresen elhordta őt versenyekre. 1991-ben, Fadd-Domboriban, egy edzőtáborban a kenuzást akkoriban már befejezni szándékozó bátyám, Gábor is ott volt a többiek között. Mivel jól úszott és a bringával sem gyűlt meg a baja, egész jó helyen zárt. Ekkor mi még csak nézőként voltunk jelen, de nem sokkal később Apa már szinte minden helyszínen elindult az amatőr futamban, sőt én is rajthoz álltam párszor. Mivel általános- és középiskolában kosárlabdáztam, aktív résztvevőként nem volt számomra nagy élmény ez a speciális három tusa. A folytatásban én segédkeztem a család három triatlonozó tagjának, hoztam-vittem, előkészítettem a felszereléseket, cuccokat. Apának a saját és a gyermekei által megtapasztalt motivációja is nagy volt, ezért egyre nagyobb energiákat fektetett bele a triatlonba. 1992-ben, SZSZI-Küllő néven megalapítottuk a triatlon egyesületet. A tagok zömét az úszókból, a baráti társaságokból verbuváltuk.

- Nem sokkal később még jobban kinyílt számotokra a világ…

- Néhány kisebb verseny után, 1992-ben indítottuk útjára a Tisza Triatlont. Egy évvel később Gábor bátyám bekerült a junior válogatottba, ami újabb lökést adott a család sportág iránti elkötelezettségének. Ennek köszönhetően jobban kinyílt a határ előttünk, a következő években még többet jártunk nemzetközi versenyekre, miközben láthattuk hol tart a világ ebben a sportágban. Édesapánk fiatal korában nagy Fradi drukkerként járta kedvenceivel a hazai és néha külföldi derbiket is. 1996. szeptemberében, Athénban, az Olympiakosz csapatával játszott kupameccset a zöld-fehér alakulat. Erre a derbire egy hirtelen ötlettől vezérelve engem is magával vitt. Ott az Akropolisz lábánál döntöttük el, hogy belevágunk mi is egy nemzetközi verseny megszervezésébe. A még akkor, ősszel megrendezett, „Továbbjutsz Vagy Kiesel!” fantázia nevet viselő TVK Kupa rendezéséből vettem ki először komolyan a részem. Ez egyfajta tesztje volt a majdani világkupának. Ezt követően felgyorsultak az események. Apa diktált, én követtem. Szüksége volt valakire, akiben 110 %-ig megbízhat, és jól beszél legalább egy idegen nyelvet. Ez volt számomra az igazi mélyvíz. 1997. januárjában fogadtuk Tiszaújvárosban az ITU Michel Gignoux, európai technikai igazgató vezette két tagú delegációját, akik azért jöttek, mert látatlanban nem tudták elképzelni, hogy itt a „vad-keleten” miként lehetne életre hívni egy ilyen rangos viadalt. Michel az 1997-es sikeres debütálásunk után jó pár évig visszajárt hozzánk és közben elkezdett engem mentorálni. Az első világkupánkat megtisztelte jelenlétével Les McDonald, az ITU akkori kanadai elnöke is, akinek nagyon sokat köszönhetek. Pót-nagyapámként gondolok rá, akitől szakmai, vezetési dolgokból nagyon sokat tanulhattam.

- A jól sikerült első világkupát követő évben a sors kegyetlen terhet rótt a családra. Hogyan lehetett ezen valamilyen szinten is úrrá lenni?

- 1998-ban, a világkupa-futamunk előtt két hónappal iszonyatos tragédia rázta meg családunkat, egy pulai versenyről hazafelé tartva, vétlen közlekedési balesetben életét vesztette Gábor bátyám. Az óriási sokk hatalmas kérdőjellel járt együtt. Az ITU vezetése ránk bízta a döntést, megrendezzük-e a versenyt, vagy elállunk tőle. Nem akármilyen gyötrődést követően a rendezés mellett döntöttünk. Ebben a helyzetben tudatosult bennem, hogy még jobban főrendező Édesapánk mellé kell állnom. Traumaként, becsületből csináltuk végig ezt a versenyt és azt mondtuk, ezzel befejeztük! Mivel azonban annyira sok pozitív, szeretetteljes visszajelzést kaptunk, ezt követően már nem volt kérdés a folytatás. Jómagam, mindenféle érdeket nélkülözve, egyszerűen azért voltam benne ebben az egészben, hogy Apa mellett lehessek! Különlegesen erős kapocs volt a miénk!

- Minek tulajdonítod, hogy rövid időn belül bedolgoztad magad a sportág nemzetközi tisztségviselői közé?

- A kezdeteket a már említett Michel Gignoux-nak köszönhetem, 1999-től technikai emberként én is részese lehettem az ITU versenyeinek és mivel elégedettek voltak a munkámmal, egyre több és nagyobb feladatot kaptam, ami újabb és újabb kihívással járt együtt. Sporttörténelmi élmény részese lehettem, amikor 2000-ben, Sydney-ben, a triatlon ötkarikás bemutatkozásán versenybíróként dolgozhattam. Apa respektje már akkor olyan nagy volt, hogy szakkommentátorként foglalkoztatta az MTV. Engem 23 évesen beválasztottak az ITU Technikai Bizottságába, melyre azóta sem volt példa. 2002-ben az Európai Triatlon Szövetség (ETU) főtitkára lehettem, minden bizonnyal azért, mert a jelölők azt gondolták, hogy agilis fiatalként segíthetek kirángatni az akkoriban erősen a „gödörben” tanyázó kontinentális szervezetet. Ez többé-kevésbé sikerült is. Újabb sorsszerűség, hogy az ETU akkori elnöke nem volt más, mint a spanyol Marisol Casado asszony, akivel pár év elteltével újra, de már az ITU-ban is, hasonló felállásban egymás mellett munkálkodhatom. Ez persze nem azért alakult így, mert én tudok mindent, hanem azért, mert soha nem vezettem félre, mindig legjobb tudásom szerint, maximálisan segítettem a munkáját. Így alakulhatott ki az azóta is tartó megkérdőjelezhetetlen bizalom kettőnk között.

- Alig öt esztendővel pályakezdésed után Görögországban találtad magad, méghozzá nem akármilyen felelősségteljes beosztásban. Mennyire számított a helytállásban a család támogatása?

- 2004-es athéni olimpia előtt bő másfél évvel azt a megbízatást kaptam, hogy a kevés külföldi sportági vezetők egyikeként irányítsam a triatlon versenyeket. Ehhez ki kellett költöznöm a görög fővárosba. Két hét elteltével azonban mondtam Apának telefonon, hogy én bizony ezt nem tudom megcsinálni és hazajövök. Mielőtt ezt megtehettem volna, Ő jött ki hozzám egy hétre, mely alatt sokat segített, biztatott, átlendített a holtponton. Így lett belőle másfél év athéni „szolgálat”, a család maximális támogatása mellett így tudtam ellátni ezt a feladatot. Amennyiben Apa nem érez rá egy villanás alatt, hogy ebben a krízis helyzetben mivel is tud nekem segíteni, ott befejeztem volna az egész triatlont! A tesztversenyen már Édesanyánk is ott volt, az olimpián pedig Apa és Balázs a rendezésből is kivette a részét. A sorok olvasásakor - kívülről - innentől kezdve egyenesnek tűnhet a pályafutásom, de belülről ez más. Rengeteg vívódás, olyan dolog is hozzátartozik, ami olykor különböző kérdéseket vet fel.

- A tiszaújvárosi események mellett szinte napi kapcsolatban voltál édesapáddal. Csodálatra méltó apa-fia viszony volt a tiétek…

- Apa soha nem szólt bele semmibe, de mindig ott állt mögöttem. Nagyszerűen kiegészítettük egymást. Amit ő félszer, én kétszer gondoltam át, és általában mindig a kettő között volt a legjobb megoldás.

- Nem bántad meg, hogy közgazdász diplomádat a szekrénybe zárva, a triatlon mellett döntöttél?

- Én nem értek máshoz, csak a triatlonhoz. Nyilván tudnék mit kezdeni magammal, de nincsenek ilyen terveim. Iskolapadban nem lehet elsajátítani, megtanulni a versenyeken megszerezhető rutint. Lausanne-ban, az ITU-irodában, ahol dolgozom, rengetegen megkeresnek azzal, hogy kiválóbbnál kiválóbb képzésük után gyakorlatot szeretnének szerezni nálunk. Nagyon sokan áldoznak fel éveket azért, hogy megfelelő szintű gyakorlatot szerezzenek és oda kerülhessenek a miénkhez hasonló sportszervezetekhez. Az ITU különleges sportszervezet, hiszen hozzánk mindenki valamilyen szinten érzelmi alapon került be. Senki nem azt nézi, hogy ezt, meg ezt kell csinálni ennyi, meg ennyi pénzért. Mindenki szívügyének tekinti a munkát, ez működteti az egész rendszert! Újabb párhuzamosság, hogy jövő januárban 10 éve lesz annak, hogy Csovelyák Zita kolléganőmmel együtt dolgozunk. Persze, hogy ezt a kapcsolatot is Apának köszönhetem, hiszen ő hívta meg Zitát a tiszaújvárosi rendezői csapatba, ahonnan neki is az ITU budapesti irodájába, majd Lausanne-ba vezetett az útja. Zita sem érdekből, hanem szívből van mellettünk. Ha már az érzelmek kerültek szóba, nagyon sok éve már, amióta az ITU-nak dolgozom, a Nagyhét számomra nem kötelező feladat, hanem szívügy, társadalmi munka. Szövetségi vezetőm, munkatársaim respektálják ezt a dolgot, hiszen közben én igyekszem minél többet segíteni nekik. Most például a közelgő ifjúsági olimpia és az idei világbajnokság előkészületei töltik ki az időm nagy részét. Én ebben a sokszínűségben érzem jól magam. Azt szeretném elérni, ha közreműködésem olyan hasznot hozzon, ami hozzásegíti a TVK-Mali Triatlon Klub fiataljait az örömteli sporttevékenységhez. Nekem eddig is többet adott és még inkább többet ad a triatlon!

- Szomorú különlegessége az idei kilenc napos menetelésnek, hogy dr. Márkus Gábor, a tiszaújvárosi triatlon első számú embere nem lehet ott az övéi között. Mi volt az a momentum, ami tovább tudta lendíteni a szervezőket?

- Ez az első Triatlon Nagyhét Édesapánk nélkül. A küldetés azon része, mely szerint a városnak szüksége van egy ilyen eseményre, eddig is meg volt bennünk. Innentől kezdve azonban családunkban, Balázs öcsémben, a Lehmann Tibor vezette triatlon klub tagjaiban és bennem az eddiginél is jobban felerősödött a küldetéstudat. Nem mehetek el szó nélkül Édesanyánk mellett, akinek bármilyen nehéz is, ugyanúgy segít bennünket, mint eddig, a háttérben számíthatunk rá. Azért tudjuk továbbvinni a hagyományokhoz méltó színvonalon a rendezvényt, mert rajtunk kívül a csapattagokba is beleivódott Apa szellemisége, melynek köszönhetjük mindannyian a triatlont, a nagyhetes fesztivált!

- Szűcs István -