Megállt az idő

A szolnoki kosárlabda hívei érthető nosztalgiával és szenvedéllyel emlékeztek meg arról, hogy férfi csapatuk harminc esztendeje, 1991-ben nyerte első bajnoki címét. Illetve akkoriban azt hittük, az egyetlenegyet – mert az is döbbenetes bravúrnak számított.

Április 11-én múlt kerek három évtizede, hogy Rasid Abeljanov utolsó kosarával a gárda a címvédő Zalaegerszeg otthonában csikarta ki a 74-72-es sikert, ezzel 3-1-es összesítéssel az aranyérmet is. Azóta nagyot fordult a világ: az előző tíz bajnoki címből hatot a szolnokiak söpörtek be e korábban kizárólag Budapest központú sportágban. Az 1933-as kezdetektől több mint fél évszázadon át csupán fővárosi győztest avattak, egy generáció abban a tudatban nőtt fel, hogy a Honvéd-MAFC döntő szinte törvényszerű, mintha rögzítették volna a versenykiírásban.

Aztán 1987-ben megtörtént a csoda: az alig tízezres lélekszámú Körmend felért a csúcsra. Követte a Zalaegerszeg, a Szolnok, majd Székesfehérvár, Kaposvár, Paks, Szombathely hősei, pesti csapat pedig 1997 óta nem zárt az élen. Nem kétséges, idén sem fog, mert nincs is fővárosi gárda az első osztályban. Egyetlen egy sem.

A női szakágban hasonló folyamat játszódott le. A szintén 1933-as nyitánytól a Pécs 1992-es diadaláig csak a fővárosiaknak termett babér, onnantól viszont a Pécs, majd a Sopron uralkodott. Máig utolsó budapestiként a Ferencváros nyert 1997-ben, ám a címvédésre esélyt sem kapott, már csak azért sem, mert a következő évben megszűnt a szakosztály.

Mondani sem kell, hogy a férfi kézilabdát a Veszprém és a Szeged nyomasztó fölénye jellemzi, a női szakágét a Győré; a fiúknál 1991 óta nincs budapesti bajnok, sőt, a jelenlegi mezőnyben az egyetlen Ferencváros kivételével első osztályú csapat sem. Férfi röplabdában is 1991 hozta meg az áttörést, az Újpest utolsó elsősége óta a Kaposvár, a Szeged és a Kazincbarcika aratott.

A rendszerváltás maga alá temette Budapest sportját, mert megszűntek a „bázisszervek”, kimúltak a szocialista fejőstehenek, viszont nem alakult ki az a lokálpatriotizmus, amely a vidék újjászületéséhez vezetett.

Ennél is meglepőbb, hogy a majdnem kétmilliós főváros több látványsportban három évtizede nem talál magára. Nyilvánvalóan nem a pénz, hanem a szándék, a szív hiánya miatt. Ezért, miközben a szolnoki kosárlabda múltja és jelene előtt tisztelgünk, Budapest kerek évfordulós megrovást érdemel: több sportágban harminc éve megállt az idő.