„Talán mások számára is elgondolkodtató”

„Ki lehet mondani, hogy valaki valamiben győztes. De nem tudom, az élet maga ilyen-e” – arról mondja ezt, ami alkotóként foglalkoztatja: az életstratégiákat olyan példaként említi, mint amelyekről vannak megfigyelései, és megtalálta az ezek ábrázolásához illő képi világot, talán mások számára is érdekessé, továbbgondolhatóvá téve a témát.

Tanult a Varsói Képzőművészeti Akadémián, 2015-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A Herman Ottó Múzeum munkatársa.

2020-ban ő kapta a fiatal miskolci alkotók pályakezdését támogató Mazsaroff-díjat; mint mondja, meglepte az elismerés, hiszen elsősorban alkalmazott grafikusként dolgozik – egyedi alkotásai is szóba kerültek ugyanakkor a művészi gondolkodásába betekintést engedő beszélgetésünkben.

Autonóm munkáit a díjjal járó lehetőség révén 2021. január 22-én mutatja be a Miskolci Galériában.

Dombovári Ágnest kérdeztem.

Az alkotásai többnyire arra a ritkább esetre példák, amikor a művészet gyakorlati haszonnal bír: elmagyaráz valamilyen fogalmat, képet alkot valamiről, hogy megértsük.

Tervezőgrafikusként végeztem, és azóta ezzel foglalkozom. Ez alkalmazott művészet. A munkám mindig az adott témából – a megrendelésből – indul, amelynek a feldolgozása lehet hasznos, bár ez a hasznosság sokszor nagyon áttételes. Hogy tényleg hasznos-e, ez elgondolkodtat.

Mik a kétségei?

Például hogy amit csinálok milyen módon hasznos, hogyan hasznosul. Ahogyan egy-egy konkrét munka kapcsán gondolkodunk, tényleg tud-e valami érdemit hozzátenni a témánkhoz. Azt hiszem egyébként, a tervezőgrafika képes erre, csak mégsem érzem úgy, hogy mindig jól gondolkodunk erről.

Ki? Ön? Én? Általában az emberek?

Csak a kétségeimet szerettem volna általánosságban jelezni. Maga a hasznosság kérdése is olyasmi, amit jobban át kellene gondolni. De ha jól értem, a kérdés lényegében arra vonatkozik, mi az én személyes viszonyom a tervezőgrafikához, a megrendelésalapú alkotási módhoz.

Arra lennék kíváncsi, hol lakik az ön munkájában a művészet. Amit látunk öntől – például plakátok, borítók –, abban hogyan van benne az alkotói személyisége?

Meglepetéssel töltött el, hogy megkaptam ezt a díjat – eddig csak autonóm munkássággal rendelkező művészeket ismertek el vele: festőt, szobrászt, grafikust. Nekem is vannak kiállításokon szereplő egyedi munkáim, de elsősorban tervezőként tekintek magamra. Ezt tanultam, ebben dolgozom, ehhez értek: megmutatni az adott témát, hogy abból valami úgy látszódjék, hogy felismerhető legyen. És hogy mit láttatok, az sokszor attól függ, mit kér a megrendelő, hogy mi látszódjon. Ez sokszor nem egyszerű, egy bizonyos típusú gondolkodást kíván, és nem kevés felelősséggel is jár. Felteszem olykor a kérdést magamnak: jól tudom-e megoldani ezeket a feladatokat. Általában az a tapasztalatom, hogy a munkásságomra az oszcilláció jellemző: az alkalmazott grafikai munkáim még mindig túl szerzőiek, túlságosan sok egyéni ötlettel élek, és ez egy kevésbé nyitott megrendelő számára problémás lehet. Az autonóm munkáim esetében pedig sokszor rádöbbenek: de hát mégis csak tervezőgrafikus vagyok, ez a mentalitás, az ezzel járó gondolkodás nagyon is tetten érhető ezekben a művekben.

Ez kétféle ént is feltételez? Nem pedig egyetlen kompakt személyiséget, akinek van mondanivalója a világ számára akkor is, ha megrendelésre alkot és akkor is, ha saját kedvére?

Nagyon nem szeretném, ha ez tudathasadásos állapot lenne. De jó lenne megtalálni azt a megfelelő átjárást a kétféle alkotási mód között, amivel én is ki tudok békülni és amitől nyugodt vagyok.

Mit jelent egyébként, ha túlságosan jelen van az autonóm művész az alkalmazott grafikusi munkáiban? Túl sok a műben a gondolat? Még nagyobb mélységből indul az ábrázolás?

Inkább arra értettem ezt, hogy amikor elgondolkodom a feladatról, hajlamos vagyok elvont, kevéssé praktikus megközelítést választani, hogy az éppen adott témát eredeti, újszerű vagy szokatlan módon mutassam meg. Nem mindig erre van szükség. Ahhoz sem, hogy például egy plakát jól működjön. Mert nyilván nemcsak arról van szó, hogy nekem, alkotónak mennyire tetszik, amit éppen csinálok, hanem van még sok más lényeges szempont. Például hogy olvasható legyen, arról a dologról szóljon és jól szóljon arról a dologról, amihez készül, ne vigye tévútra az értelmezést.

Akkor legyen konkrét példánk is ebben a beszélgetésben arra, mi hogyan készült. Emlékezetes például a Miskolci Galéria számára, a Kondor Béla – Valaki önarcképe című kiállításhoz tervezett plakátja. Itt a tipográfia a hangsúlyos: az egyedi betűk uralják a képmezőt.

A kiállítás kurátorával, Barkóczi Ákossal próbáltunk elszakadni attól a gyakorlattól, hogy a művészt vagy a művét ábrázoló felvételt használjuk. A plakáttervező saját autonóm munkája félrevezető lett volna – én egészen másként és másik időben dolgozom, mint Kondor Béla. Abból indultunk ki, hogy a kiállítás Kondor Béla munkásságának kevéssé ismert részét mutatta be: a monotípiáiból válogatott. Ez az alkotói eljárás kellően izgalmas, változatos – mint egykor neki, nekünk is megvolt a kísérletező kedvünk. Felvetettem: ahogyan Kondor Béla a saját képein használta a betűket, megtehetjük mi is, anélkül, hogy ez rossz érzéseket keltő epigonságnak hatna. Azt a technikát használtam, mint ő az egyedi nyomatainál – a betűk képe, a szöveg maga, az alkotói eljárás teremti meg a kapcsolatot a plakát és a tárlat, a kiállítás tartalma között.

Gyöngyösi Levente operájához, A Mester és Margaritához a Bartók Plusz Operafesztiválnak tervezett plakátot: seprűn lovagló nőalakot látunk vörös éjben – a kép erős. Erotikus és sátáni képzeteket vegyít. Közérthető, valami mélység fölött. Honnan jön az alapgondolat?

A regény és az opera koncepciója alapján eredeti elképzeléssel álltam elő. Elkészítettem a vázlatot, megmutattam a zeneszerzőnek. Tetszett neki, de azt mondta, az ő operája teljesen mást szeretne hangsúlyozni, mint amit az én képem hangsúlyoz. Hosszan beszéltünk erről, elmondta a szerinte ideális megközelítést. Azt szerette volna látni, ahogyan Margarita repül. De hogy hogyan repül, azt rám bízta. Örült neki, hogy végül ilyen lett a plakát. Ez az eset arra jó példa, amikor a saját elképzelésemet félre kell tennem.

És arra is jó példa, hogy az alkalmazott grafika megadja a szerzői szabadságot, csak nem mindig világos elsőre, hol húzódnak ennek a határai.

Bizonyos kívánalmaknak meg kell felelni. És igen, még ebben a helyzetben is volt szabadságom, szűkebb határok között ugyan, de én döntöttem, hogyan jelenítem meg Margaritát. Lehetett volna másik helyzetben, más kivágásban. Jó emlékű munka volt.

Hogyan éli meg, amikor el kell vetnie a saját ötletét?

Sok mindentől függ. Például hogy miért kell elvetni vagy hogy kivel és milyen körülmények között formálódik a megoldás, ami miatt nem az vagy nem úgy lesz, ahogyan javasoltam.

Könnyen meggyőzhető?

Ha úgy érzem, hogy elfogadható okok miatt kell félretennem azt, amit jónak láttam volna, azzal kibékülök. Az már érthetetlenebb a számomra, amikor biztos meggyőződésem, hogy jobb lett volna, ahogyan én szerettem volna csinálni, és mégis be kell húzni a kéziféket.

Ez merre formálja? Legközelebb megpróbálja majd előre kitalálni, hogy mire gondolhat a megrendelő? Vagy csinálja, ahogyan helyesnek tartja?

Erre ki kell dolgozni egy megfelelő stratégiát, különben az ember minden egyes feladatba belehalhatna.

Mi az ön stratégiája?

Ha látom azt, hogy bizonyos dolgok nem működnek egy bizonyos megrendelői környezetben, akkor nem erőltetem azokat az ötleteket, egyéni megoldásokat, amiket egyébként szívesen csinálok. Ha erre nincsen igény és tér, semmiképp nem születhet ebből mind a két fél számára elfogadható megoldás. Sajnos muszáj kompromisszumot kötni. Igyekszem rugalmas lenni. Nem mindig sikerül egyébként.

Tud küzdeni?

Próbálok. De nem mindig van értelme. Nem is biztos, hogy mindig ezt várják az embertől.

Mit van mit tenni – ilyen az élet? „Lapozzunk”?

Sokat tanul ebből is az ember – a világ működéséről szerzett tapasztalataim árnyalják az illúzióimat. Az egyetemen részben felkészítettek rá minket, milyen pályán ötletelünk és alkotunk, hogyan tartunk kapcsolatot a megrendelővel, mennyit engedünk neki és mennyire állunk ki a saját koncepciónkért. Mondjuk az egyetemen más szempontok érvényesülnek egy szakmai konzultáció során, mint a való életben, amikor egy megrendelés esetében tényleges pénzek forognak kockán, és amikor a produkciónak magának kell bizonyítania. Például hogy az idős emberek el tudják-e olvasni, amit kinyomtattunk.

Gondolkodott rajta, hogy esetleg kiállítja a meg nem valósult munkáit: „ez ilyen, de nem ilyen lett”?

Nem tudom, milyen lesz a kiállítás. Nem biztos, hogy tervezőgrafikával szeretnék bemutatkozni.

Autonóm alkotóként mi foglalkoztatja?

A világ?

És akkor ez nem is igényel további magyarázatot?

Kinek mi a világ. Annyira általános fogalom, bárhogyan lehet értelmezni. A világ, az amit én látok belőle, amit megélek, nagyon széles skálán mozog. Többnyire absztrakt gondolatok foglalkoztatnak. A világról.

A forma is absztrakt?

Ha van bennem annyi gondolat, ami összeállt képpé, és érzem, hogy mindenképpen meg kell csinálnom, megcsinálom. A Téli tárlaton volt látható a Stratégiák című papírmetszet-sorozatom. Kifejezetten figurális képekből állt: kis méretű fekete alakok különböző testhelyzetekben, botokkal. Ezzel próbáltam különböző filozófiai megközelítéseket, életstratégiákat ábrázolni, ikonszerű módon, tömören. Az motivált, hogy látom, ki hogyan él a környezetemben, milyen módon próbálnak megküzdeni az élet nehézségeivel, kihívásaival. Láttam bizonyos eltéréseket a működési módokban. Ez elgondolkodtató volt számomra. Azt éreztem, van róla mit mondanom, képes vagyok képként megmutatni. Látok még benne fantáziát – találtam valamit, ami engem is érdekel, amihez jó vizuális formát tudok, és ami talán mások számára is elgondolkodtató.

Mi érdekli ebben? Hogy minél több stratégiát meg tudjon mutatni vagy hogy minél pontosabban tudjon fogalmazni? Vagy hogy talál-e győztes stratégiát?

Nincs olyan szándékom, hogy aranyérmet osztogassak. Ezek pusztán a megfigyeléseim lenyomatai.

De ismer győzteseket? Akiken nem fog ki az élet?

Ki lehet mondani, hogy valaki valamiben győztes. De nem tudom, az élet maga ilyen-e. Vagy az életstratégiák vezethetnek-e ilyen következményre. Vagy hogy az-e az életstratégiának a célja, hogy győzzünk.

Vagy megússzuk.

Van ilyen is. Ez is egy stratégia. Az is, ha el tudjuk engedni ezt a kérdést, nem törekszünk győzelemre, megúszásra. Nem tudok és nem is akarok ítélkezni, hogy jó-e bármelyik stratégia. Csak megfigyelek.