Kokárda

Kicsi gyerekként is szerettem március 15-ét, talán legjobban az összes ünnep közül. Hajdu Mariann jegyzete.

Előttem a kép, ahogy ovisként beletűzzük a zászlót a Kossuth-szobor előtti kicsi kertecskébe, nagyon tetszett a hurkapálcikás zászlótenger. Aztán büszkén viseltük a kokárdát, ünnepi volt az érzés, holott nem is volt piros betűs az ünnep. Közelállónak éreztem (éreztük?) magunkhoz Petőfit, Vasvárit, Táncsicsot, a márciusi ifjakat. Később a szabadság, a sajtószabadság jelképévé vált számomra is. Mindig kimentünk családostul a városi ünnepségre, később a gyerekeimmel, akik imádták, hiszen követtük a huszárokat és a lovakat.

Most alig látok kokárdát, legfeljebb az idősebb korosztályon, a gyerekeket és a fiatalokat hallgatva úgy érzem – azért szeretném hinni, hogy tévedek –, mintha kopott volna az ünnep varázsa. És (nyilván nem véletlen) egy ideje belpolitikai csatározásokba torkollik.

Bevallom, már néhány éve nem voltam felvonulni. Helyette tegnap is (mint évek óta) a Csanyikban voltunk, és legyalogoltunk 10 kilométert a Népek tavasza teljesítménytúrán. Jó volt. Tele volt az erdő, sokan választották ezt a programot. És mindenkin volt kokárda.

- Hajdu Mariann -