Mint az öreg hölgyek

"Annyira hagyják lerobbanni az öreg házakat, hogy már csak az elbontás marad." Kiss László írása.

Gyerekkoromban szerettem a vakolatot lepiszkálni a Rákóczi utcai házunk verandáján a falról. Sok réteg volt egymáson. Sima sárga, mintás, kék stb. Öreg ház volt, úgy az ezernyolcszázas évek vége felé vagy a századfordulón épülhetett.

Amikor én ott laktam, már romjaiban volt. Apámnak minden héten akadt valami szerelnivalója, hol a vízvezeték, hol a kémény dobta be a törülközőt. Komfortosnak se nagyon nevezném az amúgy fantasztikus százhúsz négyzetméteres lakást, mert reggelre a konyhában befagyott télen a pohárban a víz.

A közelmúltban ezt a házat gyönyörűen felújították. Nem lakóépület, hanem cégközpont, de megőrizte minden szépségét, sőt. A belváros egyik kis gyöngyszeme. Sokszor eszembe jut róla, amit Melocco Miklós szobrászművész mondott, hogy a régi épületek méltósággal szépen öregednek, míg a mai kor épülettermékei nem: olyanok lesznek, mint egy lerobbant gáztűzhely, csak lepukkant, semmi patina, hangulat.

Nézem a vizes VB reklámszpotjait, filmjeit, és tagadhatatlan, hogy az nagyon hat, működik, hogy olyan díszletek között játszódik sok minden, ami egyedülálló – Budapest csodálatos épületei képezik a hátteret számos alkalommal. Én nagyon szeretek sétálni Budapesten, a mellékutcákban is, hihetetlen kincseket lehet látni.

Ennyire sokszínű, izgalmas, és rejtőző város kevés van a világon. Szépek, idilliek persze német, osztrák, holland történelmi városbelsők is, csakhogy ott elég egyöntetű minden, nem volt ilyen egyenetlen és furcsa fejlődés, mint nálunk. Pest izgalmas, olyan mint egy öreg hölgy, aki még képes felvillantani hajdanvolt varázsából, szépségéből is.

Hiába a sok kutyapiszkos járda, hajléktalan lepte beugrók, padkák, a fejünkre zuhanó vakolat, az egész megragadó.

Van az egészben valami az enyészet gyönyörűségéből, az elmúlás varázsából. Mert azt józan ésszel nem hiheti senki, hogy a most már ki tudja mennyi lemaradás a magyar lakásállomány felújításában – úgy harminc évvel ezelőtt mondtak nekem negyven évet – majd most hirtelen behozható, akárcsak a legfontosabb területeken is.

Marad az, hogy annyira hagyják lerobbanni az öreg házakat, amikor már csak az elbontás marad – sokkal jobb az értékes telken valami lakóépületet felrántani, igénytelenül, viszont magas profittal.

A dolog szinte minden történelmi belváros esetében ott csúszott leginkább félre, amikor kiárusították a bérlakásokat jelképes összegekért a rendszerváltás után nem sokkal, ezzel egyúttal az új/régi tulajok nyakába szakítva a felújítás terheit.

Látható, hogy nem képződik a családok elsöprő többségénél annyi tőke, hogy ezt vállalni tudják. Maradnak azok a társasházak, ahol vegyes tulajdonban kínlódik mindenki, és sose lesz felújítás, mert nincs miből. Ha meg jön egy vállalkozó, az új lakókat akar, hiszen valakiken be kell vasalnia a befektetést.

Egyszóval úgy vagyok én ezekkel gyönyörű és rejtelmes öreg házakkal, hogy csak annak drukkolok, tartsanak ki, míg én láthatom őket. Látom mi mindenre lesz, van hamarabb pénz, mint hogy megmentsék őket. Ha nem lesznek is elleszünk persze, csak arctalanul, mint egy giga lakótelepen.

- Kiss László -