Életműdíj

Örülünk, mintha csak mi adnánk, és ha mi adnánk, tiszta szívvel adnánk, szeretettel, csekély viszonzás, mindenért. Bujdos Attila írása.

Pontosan emlékszünk a nyári estére, a kedves társaságra, a hangulatra – a felszabadultság érzésére, amelyet Menzel úr filmje, a Sörgyári capriccio hívott elő abban a régi kertmoziban. A csillagos ég a végtelen felé nyitott utat, és nevettünk persze, és a szívünkbe zártuk az élményt, mondhatni örökre. Fiatalok voltunk, a magáról nehezen követhető, hivatalos nyelven fogalmazó korban, amelyben a közlésnek dolga volt: a rendszert egyben tartó eszmét hivatott rögzíteni, hogy a fölénk tornyosuló szavak árnyékában aztán higgyük csak azt, ez el nem múlik. Itt mindig ez lesz. Ez marad.

Örülünk, mintha csak mi adnánk, és ha mi adnánk, tiszta szívvel adnánk, szeretettel, csekély viszonzás, mindenért."

A kedves társaság fele a világ másik végén keresett és talált oltalmat ezzel a valamivel szemben, s bár ez sosem is volt minden részletre kiterjedő téma a beszélgetéseinkben, de elképzelhetetlen, hogy a szabadságunk kereséséhez – nekik ott, nekünk itt – ne lett volna köze a ráérzésnek is, amit Menzel úr nézőiként kaptunk.

A nyelv, amelyen szólt hozzánk, szárnyaló, értelmes beszéd volt, Hrabal úré és a sajátja, mondatokból, képekből, gesztusokból kibomló történet, ami végül annyi mindenről szólt, hogy az ember csak kapkodta a levegőt, ebben a gazdagságban hogyan lehet képes befogadni ennyi új szempontot, jelzést, leírást. Hogy minden pillanat valóban hasznosuljon. Hogy nehogy elsikkadjon valami igazán fontos: Menzel úr kortársunk a keleti tömbben, és ez sem akadályozza meg, hogy tegye, amit akar, és amit helyesnek tart. Nem szabadságharcos és nem társutas, de ember és műve leveti magáról ezt az egész szabadsághiányos rendszert.

Számít, nagyon is számít, hol élsz, de még inkább, hogyan.

És akkor, és ezután hogyan gondoljunk magunkra, mit tanultunk, ha tanultunk.

Jobb, rosszabb, de van ez az egyetlen életünk, ha nem is maga Menzel úr meséli, de elmesélésre alkalmas, valódi vágyakkal és valódi érzésekkel. Miként adjuk elő, amikor rászánnánk magunkat. Például, hogy volnánk-e Pepin bácsi, soha véget nem érő történeteinkkel, a sajátjainkkal, mondanánk-e már-már mániásan, ha az élet értelme, hogy elmeséljük. Vagyunk-e Francin, a megfelelés kényszerének lelkünkben lakozó szorongásával – sikerül-e, ha egyszer nem csak rajtunk múlik –, és a meggyőződéssel, hogy élni: felelősség, gondold meg, mit ugrálsz. És lennénk-e Mariska, éhesen a világra, hogy mi minden még ez az Egész, amiben nem volt még részünk, bár lehetne, és akkor mindjárt jobb is, ha van, ha van kaland, természetesebb, még ha elfenekelnek is érte, azon már legalább nem búsonghatunk, hogy meg se próbáltuk.

Mondanánk, mondjuk is, ez kortalan: felkínálni a lehetőséget, hogy megértsd, közöd van valamihez, mielőtt minden odalenne.

Jiří Menzel most életműdíjat kap a miskolci filmfesztiválon. Örülünk, mintha csak mi adnánk, és ha mi adnánk, tiszta szívvel adnánk, szeretettel, csekély viszonzás, mindenért – nagy művésznek, hasonlíthatatlanul komoly életműnek.

- Bujdos Attila -