Jegyzet: Juditok, Ilonák...

Pályára születtek, a

kosarasra, a többi fiatal, többnyire

nyurga lány közé, akiknek

ugyanúgy megvolt a kezük hozzá. Az a

tíz-tíz ujj, hány százszor,

meg százszor fogta a játék

legfontosabb tartozékát, hány

ezerszer engedte el a labdát közelről,

s távolról, amely a levegőben

gondolkodott egy-két másodpercet,

miután a gyűrű szélére

ért, majd a következő pillanatban

táncolt ott keveset, s a végén

behullott rendeltetési helyére.

Ott látszódtak a könnyek szemük

sarkában, éppen ott, ahol egy,

másfél évtizede egymást

taposták a szurkolók, hogy legyen

helyük és jegyük a meccsre, és

hogy egyszer még az edző is kijött, s

ő vitte be a drukkerek garmadát, mert ugyan

telt ház volt, nem maradhattak kinn.

Bokájukat elfedték a bedobott szalagok,

feliratok, falat döngető rigmusok,

egymás nyakában ugráló

srácok, lányok, piros-fehér

sálat lengetők. Bár ők most ott

voltak, betöltötték az előteret,

belül hiányoztak az utódok, az

új elsőosztályú

Juditok,

Ilonák,

Erzsók,

Eszterek, Editek,

Mosley-k és

Mónikák.

Kilenc tizenéves tétován,

feszélyezve állt mögöttük,

jelezve: talán van esély rá, hogy

a két év két hónapja

kómában lévő diósgyőri

női kosárlabdavalamikor

újra magához tér.

- Molnár

István -

Kapcsolódó cikk:

Halhatatlanná válnak a

legendák

A városi sportcsarnokban újabb

tenyérlenyomatokkal bővült a

Miskolci Sportcsillagok Fala.