Balett lake-en, jégen, égen

Debrecen - Sokkal több vidámság és dráma a színen – utóbbi „nyomokban” a nézőtéren is…Bocsáttassék meg a címben használt szójáték, melyhez a lake-et a Hattyúk tava angol címéből (Swan lake) kölcsönöztem, de jól szemlélteti Pjotr Iljics Csajkovszkij első és egyben leghíresebb balettjének színpadi „evolúcióját”. Mert még az eredeti 1876-os műben a szereplők a kastélyban, annak parkjában, s egy erdei tavon „jelennek meg”, addig az Imperial Ice Stars (IIS) – fiatal, 2004-ben alakult – társulata a klasszikus balettet új szemlélettel, a jégen mutatja be a közönségnek. Olyannyira szakítanak a hagyományokkal, hogy nem „átallják” a hattyúk szárnyai adta lehetőséget is kihasználva, már-már Cirque du Soleil-i magasságba emelni a látványt, a koreográfiát. Utóbbit a kiváló koreográfusnak, Maria Orlovának köszönhetjük, s természetesen a jégbalett rendezőjének, Tony Mercernek.

Ha valaki látta már a Hattyúk tavát, netán kedvencei közé is sorolja, jobb, ha félreteszi emlékeit, mert az IIS előadása után (Debrecenben ugyan csak ez az egy fellépés volt, de a szemfülesek még elcsíphetik a társulat veszprémi vagy budapesti műsorát) teljesen más élményekkel fog távozni. A finom rezgő, feszes, „visszafogott”, illetve néha már túlzóan teátrális mozdulatok helyét itt elsöprő dinamizmus, csodálatos Axelek, Lutz-ok és Salchow-ok (ugrások), sokkal több vidámság, illetve dráma veszi át. Fogalmazhatunk úgy is, hogy míg az eredeti balett a legvidámabb, legmozgalmasabb jeleneteknél is – mint például a „népek tánca”, azaz a bál – megőrizte a műfajra jellemző eleganciát, kecsességét, addig ez a „jeges” feldolgozás az izmok „robbanására” épít. E stílushoz hangoltak a jelenetek is, melyek néhol – legfeltűnőbben talán a finálénál – eltérnek az „eredeti struktúrától”. Az alkotók bátrabban nyúltak a kellékekhez is, kihasználták a technikai lehetőségeket (fényjáték, tűz, repülés hevederek és kötelek segítségével). E fesztelen légkör pedig lehetőséget teremtett a nézőközönséggel való gyakoribb és közvetlenebb kapcsolatteremtésre – kikacsintások, intések, incselkedés az első sorban ülőkkel.

A versenyek után itt tarolnak

De ahhoz, hogy mindez „működjön”, a rendező elképzelései életre keljenek, kellett egy ilyen művészekből álló társulat. Bár szinte minden fellépőről ódákat lehetne zengeni, hisz még a „háttértáncosok” is kimagasló teljesítményt nyújtottak, most mégis elégedjünk meg azzal, hogy a főbb szereplőkről megemlékezünk.

Kezdjük is az Odettet, azaz a fehér hattyúkirálynőt alakító Olga Sharutenkóval. Ha ismerősen hangzik a neve, az nem véletlen. Közel kéttucatnyi aranyérme közül talán az 1995-ös magyarországi junior világbajnoki elsőségére a legbüszkébb. Természetesen az érmeket műkorcsolyázóként seperte be, s annak rendje és módja szerint választott „civil szakmát”, miután a versenyzésből „kiöregedett”. Az idén 35. évét töltő, mindössze 160 centis jekatyerinburgi jégkorcsolyázó balett-táncosként is megállja a helyét, erre bizonyítékul az első felvonásban egy jelentet „hagyományosan”, balettcipőben táncolt el a jégen.

A fekete hattyút, Odíliát az ukrán származású Olena Pyatash alakította kiválóan. Korábban ő is összekorcsolyázott jó néhány nemesfém medaliont világversenyeken. A való életben egy párt alkotnak Andrei Penkine-nel, a társulat másik sztárjával, aki rendszerint Siegfried herceget alakítja a darabban, ám a debreceni Főnix csarnokbeli előadáson nem ő, hanem a szintén ukrán Bogdan Berezenko mutathatta meg, mit tud a jégen. Kiválóan megállta a helyét korcsolyázóként és színészként is. Bennóval (a mű eredetijében udvari bolond, későbbi értelmezés szerint – itt ezt láthattuk – legjobb barát) közös, őszinte játékuk mosolyt csalt az arcokra.

A gonosz bűvöletében

De ha kiváló alakításról és igazán hálás szerepről kell beszélni, akkor egyértelmű, hogy a pálmát a gonosz varázsló, Von Rothbart és az őt alakító kazahsztáni Vadim Yarkov viszi el. Szinte fürdött a szerep nyújtotta lehetőségekben, technikásan, s mégis utánozhatatlan eleganciával mozgott a korcsolyaélen, nem­egyszer kápráztatva el az amúgy is tátott szájjal figyelő közönséget azzal, hogy egyszerre a két hattyút karjában tartva is képes pimaszul könnyedén siklani, s mégsem kiesni az ördögi gonosz szerepéből. Markáns arcvonásai, az azt hangsúlyozó smink és frizura csak még hitelesebbé tette az alakítását.

Jelmezében is nehéz lett volna kivetnivalót találni, de ez általában is elmondható az előadás kellékeiről. Kifogástalan színvilággal, a jégkorcsolyához illő formával, s mégsem az ott megszokott szűk kosztümökkel keltették életre az udvari forgatagot a táncosok, akik minden színen újabb és újabb koreográfiai bravúrokat mutattak be, hogy még a könnyed jelenetek alatt se „unatkozzon” a néző. A kellékeket – esernyők, sétapálcák, nyílpuskák, kardok – kiváló pontossággal használták, esést, rontást (leszámítva egyetlen kicsúszást a darab elején) nem láttunk, valóban profik játéka volt ez, melyet ők maguk is látványosan élveztek.

Fabók Ágnes

Üröm vegyült az örömbe

S akkor jöjjön a feketeleves, mert sajnos az is volt, hiába minden szuperlatívusz. A negatív élményt viszont nem a táncosok, hanem a színpad elrendezése, pontosabban elhelyezése és magassága, illetve az ebből adódó problémák adták. Történt ugyanis, hogy a közel 180-200 centi magasra emelt kis jégpályára nemhogy nem lehetett rálátni, de konkrétan a legdrágább jegyekért fizetők az első sorokban legfeljebb térdől felfelé élvezhették a kiváló műsort - a jégkorcsolyán előadott tánclépéseket már csak odaképzelve. S akkor ez a jobbik eset, mert ha a táncosok a színpad hátterében játszottak, abból semmi sem látszott. Volt is ebből kavarodás. Konkrétan az első felvonás kezdő tíz percében népvándorlás indult meg a lelátók felé – zavarva a művészeket s a többi nézőt –, bár később voltak, akik visszaszivárogtak, mivel olyan távolságból meg az arcok nem kivehetőek – az élmény körülbelül olyan mint otthon egy nagyképernyős tévét nézni. Az egyik néző végül dühében kislányát felültette a széktámlára, ez viszont a mögötte ülők érthető rosszallását váltotta ki – a második felvonás alatt a drámai feszültség nyomokban a nézőtéren is érezhető volt.

Egy biztos, az előadásról még elégedettebben távoznának a nézők legközelebb, ha – a kényelmetlen székekhez már hozzászoktatott – közönséget legalább logikusabb elrendezésű és beállítású színpad fogadná.