A fehér köpenytől a vágóhídig: 66 év

Fazekas József a napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, de nem a nyugdíjasok nyugodt, csendes napjait éli. Aktív cégvezető, aki már régen ott hagyta a keze nyomát az iparágon.

Hány éve húsos?

Csak hatvanhat. Mivel tizennégy évesen tanulóként kezdtem a Miskolci Húsipari Vállalatnál. Voltam szakmunkás, művezető, üzemvezető, osztály- és főosztályvezető, majd kivettem a részem a Prügy-Hús felépítéséből. Ennek híre is ment, hiszen eredményesen gazdálkodtunk, de elhatároztam, hogy nem másnak fogok birodalmat építeni, hanem a saját családomnak. Apám után örököltem a Sajó-Hús jelenlegi területét, amelyre megálmodtam az üzemet. A mostani állapotban az egész életem benne van.

Gondolta volna, hogy – sportnyelven szólva – ilyen bravúrt hajt végre?

Nem gondoltam volna. Igaz, nem is céloztam meg ilyen hosszú pályafutást. Édesanyám, amikor utamra engedett, azt mondta, hogy azért lesz jó nekem a húsipar, mert állandóan éhes voltam és ebben a szakmában mindig jól tudok majd lakni. Kitartó típusú ember vagyok, ezen a területen maradtam és nem tudok róla, hogy az országban lenne párom, hiszen a kilencedik ikszbe lépve is aktív vagyok, operatív munkát végzek.

Mi tartotta ezen az ingoványos talajon?

A szakmaszeretet. Megtanultam a fortélyokat, amelyeket magam is tanítottam a szakmunkásképzőben. Ez a munka változatos, érdekes, a technológia pedig a vágástól a késztermékig rengeteget fejlődött.

Ugyanakkor változtak a fogyasztói szokások. Ezekre számított, vagy semmit nem tudott előre modellezni?

Részben igen, részben nem. Tulajdonképpen csak egy tétel maradt meg: a fehér köpeny, amely gyerekként annyira megfogott, és máig megmaradt bennem. Alsózsolcán laktam, és Miskolcra érve villamossal jártam a vasgyári húsüzembe. A kocsiból kinézve láttam, hogy a Tiszai pályaudvaron lévő húsboltban fehérben áll a vezető. Ugyanígy volt a Bajcsy-Zsilinszky és a Széchenyi utcán, valamint a Városház téren lévő üzletben. Azt mondogattam magamban, hogy bárcsak szerencsém lenne, és egyszer vihetném ezeket a boltokat. Nos, így lett, később ötöt is üzemeltetett a cégem.

Mint tulajdonos, a munkatársai nélkül aligha juthatott volna ilyen messzire…

Ez így van. A kollégáim – az élelmiszermérnöktől kezdve a technikusig – minden újra fogékonyak. Elmehettek tanulmányutakra, járhattak kutatóknál, aztán a cég és a Húsipari Tröszt segítségével is képezhették magukat. Jómagam sem cövekeltem le az ötvenes-hatvanas évek technológiája mellett, az elmúlt évtizedekben rengeteget tanultam. Bizonyára a kifejtett munkám eredményeként lettem a Húscéh elnöke és a Hús terméktanács elnökhelyettese. Ezekben a tisztségekben mindig hallattam a szavam, küzdöttem a szakmáért. Rájöttem, hogy semmivel nem vagyunk rosszabbak a nyugatiaknál, akiknek viszont volt pénzük a legmodernebb gépekre és a technológia fejlesztésére, mi pedig csak később találtunk erre az útra. Akkor, amikor már pénzügyileg megengedhettük magunknak a korszerű eszközök beszerzését.

Amikor ön kezdte, itthon még a kertek alatt sem jártak a multinacionális társaságok. Most viszont az a helyzet, hogy a multik szorongatják a kisebb manufaktúrákat. Mi kell a felszínen maradásukhoz, vagyis a csőd elkerüléséhez?

A multik tőkeerősek, lehetőségük van a csúcstechnológia alkalmazására, termékeik otthoni és határon túli értékesítésére, a piackutatásra, a reklámra, szóval mindenre. A felsoroltakat én, mi nem tudjuk megtenni vagy csak korlátozottan. A hozzánk közel található nagyáruházban például minden kapható, nálunk meg csak tőkehús és az ebből feldolgozott termékek vásárolhatók meg. Egy húsipari szakbolt nem tud például ruhát, seprűt, cipőt és televíziót árulni. A Sajó-Hús Kft. feldolgozó cég, és nem viszonteladó, ez a nagy különbség köztünk.

Néhány szakmabeli azt mondja, hogy ha önnek nem lenne vágóhídja, már a cége sem létezne…

Ez nem teljesen így van. Az jó, hogy a családi cégünk rendelkezik vágóhíddal, de megjegyzem: az országban sok hasonló üzem abbahagyta már a vágást. Hiszen alaposan össze kell hangolni az élő állat vágását és a feldolgozását, ha a kettő nincs szinkronban, vége a dalnak. A beszállításhoz járművekre van szükség, itt már képbe kerül az üzemanyag ára, az állatorvosi felügyelet, hogy a tartási körülményekről, a szigorú higiéniai és technológiai követelményekről már ne is beszéljek. Néhány vágóhíd azért zárt be, mert nem bírta kigazdálkodni az egységnyi termékre rakódó költségeit.

Mi a jövő útja: a feldolgozott termék, vagyis arccal a hozzáadott érték felé, vagy a félsertés eladása az áruházaknak, a boltoknak és a konyháknak?

Az említetteket együtt kell csinálni. Ez is, az is kell, máskülönben nem megy.

Kellenek-e még az olcsó, alacsonyabb minőséget adó árucikkek, vagy kizárólag a minőségi, ugyanakkor drágább termékeket vásárolják a piacon?

A jövőben a minőség felé kell tovább nyitni, más lehetőséget nem látok. Eddig is azt vallottam, hogy csak házias ízű és jellegű termékeket szabad forgalomba hozni. A vásárló is rájött már arra, hogy nincs szüksége a felfújt, adalékkal agyondúsított árucikkre. Csak akkor őrizhetjük meg a nehezen kivívott helyünket a húsipar piacán, ha állandóan újítunk, miközben az ár–érték arány szempontjából is versenyképesek maradunk.

Ki léphet a helyére a családtagjai közül: a fia és a lánya?

Szóval gondolok-e a visszavonulásra? Családi vállalkozásként működünk, a fiam itt dolgozik, de a helyemre léphet a lányom, sőt akár az egyik unokám is, aki a piackutató. Azt nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de szeretném, ha a tulajdonunkban lévő üzemet a családtagjaim vinnék tovább. A képlet egyszerű: vágás, feldolgozás, értékesítés – ezt kell majd szem előtt tartaniuk.