Gyógyító munkájában főként az élteti, hogy segíthet a beteg embertársain

„A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat 2020-ban a Rákóczi-láncot dr. Hortai Rita sajóládi gyermekorvosnak adományozza” – hangzott el a megyeháza dísztermében, az augusztus 20-a alkalmából rendezett ünnepi közgyűlésen. A bejelentést követően kitörő taps közepette állt oda a kitüntetett Bánné dr. Gál Boglárka elnök és Szabó Gergely alelnök elé, hogy átvegye a megye legrangosabb kitüntetését. Közben a bemondó sorolta a kitüntetett pályafutásának legfontosabb elemeit, így azt is megtudhattuk, hogy a gyermekorvoslás mellett – ami élete, munkája abszolút középpontjában áll – különböző egészségmegőrzési programokat szervez, önkéntes szolgálatot teljesít Böjte Csaba ferences szerzetes gyermekotthonaiban. Miskolci orvoscsoport tagjaként rendszeresen jár Erdélybe egészségügyi szűréseket végezni ottani gyermekek körében. Dr. Hortai Ritával néhány nappal a díjátadás után beszélgettünk.

Mi jutott eszébe, miközben elhangzott a neve, és elindult kifelé átvenni a kitüntetést?

Olyan közhelyesnek tűnő dolgok jutottak az eszembe, hogy óriási meglepetés és hatalmas megtiszteltetés. És ez – hiába tűnik valóban közhelyesnek – így is volt, hiszen én álmomban sem gondoltam, hogy én érdemlem meg a megye legnagyobb kitüntetését. A köszönet, a hála érzése járt át, és ez azóta is megmaradt bennem mint lelkemet betöltő nagyon jó érzés.

A díjátadás után pár szót válthattunk. Akkor azt mondta, hogy nagymamája betegsége és egy könyv is nagy szerepet játszott abban, hogy orvos lett.

Szerencsés gyermekként egy hagyományos nagycsaládban nőhettem fel. Együtt laktak velünk a nagyszülők is. A nagymamám beteges volt, sok kór kínozta, és korán, 67 évesen halt meg. Már akkor felmerült bennem a kérdés, és nem kaptam rá választ, hogy miért nem tudnak segíteni rajta az orvosok. Miért nem adtak neki esélyt egy hosszabb életre? Az a bizonyos könyv, amit említettem Kertész Erzsébet Vilma doktorasszony című könyve volt. Hugonnai Vilma volt az első magyar orvosnő, akinek ezért nagyon meg kellett küzdenie, hiszen az akkori társadalom nem ismerte el a nőket mint orvosokat. Vilma viszont tanulni akar, orvosi diplomát szerezni mindenáron, aztán Svájcból hazájába visszatérve betegeket gyógyítani, mint férfi kollégái. Hosszú, keserves évek, évtizedek küzdelme, nélkülözés, megaláztatás az osztályrésze.

A férfitársadalom a kiváltságait féltette tőle. Természetesen ma ilyenről már nincs szó, de Vilma kitartása segített megérlelni azt a gondolatot, hogy talán egyszer majd én is embereken fogok segíteni.

Tehát teljesen tudatosan készült az orvosi pályára?

Annyira azért nem volt tudatos. A gondolat persze megszületett bennem, de aztán nem mindig ez volt a meghatározó. Érdekelt sok minden más is. Az építészettől kezdve a pedagógusi pályán át a színészetig minden. Igazából nagyjából csak a gimnázium utolsó évében döntöttem úgy, hogy megpróbálom az orvosi egyetemet, és akkor kezdtem nagyobb hangsúlyt fektetni az ehhez szükséges tantárgyakra, a biológiára, a kémiára és a fizikára.

Akkor akár az is történhetett volna, hogy más pályán köt ki, és azt műveli az önhöz méltó igen nagy odaadással?

Én egyszerűen szeretem, amit csinálok, mert az emberekkel, főleg gyerekekkel vagyok így folyamatosan kapcsolatban. Az éltet a gyógyító munkámban, hogy segíthetek nekik. Teljesen boldog és elégedett vagyok gyermekorvosként azzal együtt, hogy annak idején más pályán is el tudtam volna magam képzelni. A gyermekgyógyászat az életem nagyon fontos eleme. A gyerekek szeretete, a gyerekek gyógyításának vágya végigkíséri az életem. De mindig úgy éreztem, hogy a hazát, a Jóistent úgy is kell szolgálnom, hogy azzal példát szolgáltassak. Ennek köszönhetően alakult úgy az életem, hogy a munkám mellett a verseken, az irodalmon keresztül is próbálom ezeket a nemes érzéseket átadni embertársaim számára. Már gyerekkoromban szerettem szavalni, szavalóversenyeken is indultam. Felnőttként hasonló indíttatású társakkal műveljük együtt a versmondást. A vers eszköz, amellyel értékeket adunk át. Ez nagyon jó és fontos dolog az életemben.

A díj indoklásában az is elhangzott, hogy nem volt mindig gyermekorvos. Pályája java része azonban a sajóládi gyermekorvosi rendelőhöz köti.

Már régóta, pontosabban 1988 óta dolgozom a sajóládi gyermekkörzetben, tehát mondhatni hűséges természet vagyok. A Debreceni Egyetem elvégzése után először a Szent Ferenc Kórházba kerültem. Az első gyermekem születéséig ott, a pulmonológián dolgoztam, de a szívem vágya mindig a gyerekorvoslás volt. Akkoriban még nagy tülekedés volt a gyermekgyógyászati státuszokért. Amikor alkalom adódott, átmentem a koraszülöttosztályra, onnan pedig a Gyermekegészségügyi Központba kerültem, aztán ott is szakvizsgáztam. Nem egészen egy évig Encsen dolgoztam, majd megalakult a sajóládi körzet. Azóta itt vagyok…

A család, a haza és az Isten. Ezek nagyon fontos dolgok az ön számára.

Úgy fogalmazhatnám meg, hogy a család az Isten és a haza után az első. Én egész életemben gyerekcentrikus voltam, és találtam magamnak egy ugyanilyen gondolkodású, érzésű párt. Két lányunk és egy fiunk van, akikre nagyon büszke vagyok. Sikerült átadnunk nekik a család iránti felelősségtudatot, a gyermekszeretet, hiszen unokákkal ajándékoztak meg bennünket. Ha őket láthatom, elmúlik minden borús gondolatom. Böjte Csaba jut eszembe: „A szeretet gyógyszer, nem jutalom.” Kívánom, hogy mindenkinek megadasson egyre több és több ilyen szeretetpirula! Hiszen a sok, nagy és szép család az ország megtartó­ereje lehet!

A Rákóczi-láncról…