Meg kell keresni és kitartóan birizgálni az emberek jóindulati G-ponját

Ahogy a korszellemet meghatározza az életszínvonal emelkedésére épülő fogyasztói társadalom, úgy jelen van az annak fenntarthatóságát és erkölcsösségét megkérdőjelező kritikai gondolkodás is. De míg az előbbi gyakorlása tömeges és valóságos, utóbbié szigetszerű és elvi. Mit jelent ez? Hogy a globális kapitalizmus felett pálcát törők nagy többsége sem merészkedik a lózungokon, az észosztáson, a rendszeren túl; a személyes iránymutatással, a cselekvéssel, tehát a fogyasztásról való lemondással járó kényelmetlenség már nem kell. A rendszeren belül Banka Roland sem érezte jól magát, de a miskolci férfi – a Debreceni Egyetem egykori hallgatója – azon ritka kivételek közé tartozik, akiben megvan a fotelharcosok színvonalának meghaladásához szükséges lelkierő. Vagy csak elég mélyre süllyedt a maga kilátástalanságában ahhoz, hogy szakítson a mindnyájunk számára ismerős mindennapokkal és nyakába vegye a világot? A „szamaras zarándok”, ahogy ismerik, a napokban a cívisvárosban tett „királyi” látogatást és a Cívishírnek adott interjút.

Ha barát nincs, szamár is megteszi

– Magyar-filozófia szakon szereztem diplomát, majd a Debreceni Egyetemre jöttem pszichológiát hallgatni. Mellette egy hajdúnánási középiskolában tanítottam és kollégiumi nevelőtanár voltam. De nem találtam a helyemet, ezért hamarosan Budapestre költöztem, különféle irodai munkákat végeztem, még az Örkény István Színház jegypénztárosaként is dolgoztam, még talán ott éreztem magamat a legjobban. Azonban a depresszióm csak erősödött. Zavart a túl sok inger – zavart, hogy képtelen vagyok előhozni magamból a potenciált, semmiben sem tudtam kiteljesedni, és ez belülről mérgezett. Észleltem magamon a krízis jeleit, amihez hozzátartozott annak a kiszolgáltatottságnak az érzete, hogy maga a globális kapitalizmus, amely keretek között tartja az embert, hosszú távon fenntarthatatlan.

„Sem morális, sem logikai oldalról közelítve nem állt össze, hogyan tudja ez a rendszer a benne élők érdekeit szolgálni.”

Ez ébresztett rá arra, hogy ennek én nem tudok és nem is akarok konstruktív része lenni. Még a debreceni években Szabó Csaba tanárom ültette el bennem a Camino magvait. Ő ugyanis a megváltozott tudati állapotok kutatójaként végigzarándokolta a spanyolországi Szent Jakab-utat, majd előadásokat tartott az élményeiről, a következtetéseiről. Éveken át lebegett előttem a Camino, de mindig tologattam azzal, hogy majd ha lesz elég időm, majd ha lesz elég pénzem… Aztán persze sosem volt felesleg egyikből sem, de 2013-ban már annyira veszélyes gondolataim támadtak, hogy nekivágtam – beszélt az előzményekről az 1984-es születésű Roland.

És a csacsi?

Rocinante, pontosabban annak az ötlete, hogy egy szamárral vágjon neki az útnak, egy barátjától származik. Roland ugyanis nyelvtudás és utazási tapasztalatok híján egy srácot fűzögetett, aki akkoriban zenei operatőrként dolgozott. Így adta magát, hogy ha már heteket zarándokolnak, készítsenek videóblogot, terjeszteni a „Camino-igét”. A kamera és a felszerelés cipeléséhez azonban egyiküknek sem fűlött a foga. Ekkor vetette fel a társ – poénból – egy teherhordozó szamár gondolatát, ami annyira megtetszett Rolandnak, hogy el is dőlt a dolog. Más kérdés, hogy a haver végül visszamondta a részvételt. Ő nem volt krízisben. De ennél jobbat nem is tehetett volna velem – jegyezte meg hősünk, aki szerint a Camino amúgy is „egyszemélyes történet”.

Fickós kaland a Pireneusokban

Rocinantéhoz Roland több állomáson keresztül keresztül jutott el. Már kapcsolatuk bimbózó, korai szakaszában rá kellett jönnie, hogy a szamár bizony se nem kutya, se nem ló, az élet nem egyszerű vele; magyarul:

rohadt egy csökönyös állat.

Az egyetlen megoldás, magyarázta Roland, ha bebizonyítjuk neki, hogy mi még nála is makacsabbak vagyunk.

– Ehhez erőt adott a tudat, hogy igenis a csacsival akarok nekivágni. Vissza a természetbe!, kiáltott fel Rousseau a 18. században, és én teljes mértékben azonosultam vele. A szamár a természet része, így, amikor hozzá alkalmazkodunk, vele élünk szimbiózisban, akkor rajta keresztül azt is tanuljuk, hogy mi a természetes. Mára közös nyelvünk van Rocinantéval: félszavakból, apró mozdulatokból értjük egymást. Azt, hogy mekkora szamár vagy, többet ne is használjátok, mert nagyon okos állat. Azért értek meglepetések, nem volt ez könnyű – tette hozzá somolyogva.

Nos, tényleg nem. A Camino harmadik napán például heves közelharc árán jutottak el San Juan de Ortega templomáig. Rocinanténak ugyanis egész nap nem nagyon volt kedve sétálni, így annyiszor kellett megállni nappal, hogy már javában éjszaka érkeztek az aprócska hegyi faluba. A kimerült zarándok kikötötte az állatot, majd mély álomba zuhant a sátrában. Hogy hajnali 3 órakor éktelen szamárordításra és kolompolásra riadjon fel, s kitekintve a sátorból, legszívesebben rögvest újra lehunyja a szemeit. Szegény Rocinantét (hím csacsiról beszélünk) ugyanis megkívánta egy másik csődör, és lelkesen próbálta is asszonyává tenni, amit Roland szamara erőteljes rúgásokkal próbált megakadályozni. A fiúkat egy fehér szamárlány nagy érdeklődéssel figyelte pár lépés távolságból, a kolompolás pedig abból adódott, hogy a két jövevény egy-egy ilyen kis kolompot viselt a nyakában. Amikor Roland odarohanva széttörte a túrabotját a homoerotikus jelenet vendégszereplőjén, Rocinante kötele valahogy eloldódott, mire ő nagy lendülettel nekiiramodott San Juan de Ortega főutcájának, a patkója csak úgy szikrázott a pireneusi éjszakában, nyomában a harcra kész csődörrel, Rolanddal és a csacsilánnyal, természetesen rettenetes bőgés és kolompolás közepette.

– Hrabal Sörgyári capricciójában van az a hirdetés, ugye, hogy „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Ez szamárral is működik – jegyezte meg.

Egy zarándok istenélménye

Roland 2013-as Caminójából végül többéves spanyolországi tartózkodás lett. Nemcsak zarándokolt, hanem dolgozott is az Ibériai-félszigeten: élt ökokommunában, tevékenykedett zarándokszállásokon és megismerkedésük után keramikus partnere, Csenge portékáit is árulták közösen. Ebből egzisztenciát alapítani nem lehetett persze, de nem is ez, hanem csak a mindennapi létfenntartáshoz szükséges pénz előteremtése volt a céljuk.

– Ahogy a Harcosok klubja című kultuszfilmben is elhangzik, amit birtokolsz, az birtokba vesz. Magyarul:

minél kevesebb dolgot birtokolsz, annál szabadabb vagy.

A tárgyak gyűjtögetése sehová sem vezet. A fogyasztói társadalom alapvetése annak a sulykolása, hogy jobban fogod érezni magadat attól, amit megvásárolsz. Ennek a rendszernek ez a fajta instant megváltás az ígérete. Csak éppen ha megvettél mondjuk egy BMW-t, utána te már „BMW-s ember” vagy, aki majd ahhoz képest akar valami többet. Én meg egy szamárral sétálgatok, és ehhez viszonyítva értékelem a dolgokat. Számomra az a luxus, ha valaki behív egy nagy eső után, és lezuhanyozhatok. Akinek nem természetes a mindennapi melegvíz, az megtanulja értékelni – mutatott rá Roland, akiben ezek az évek feloldották a korábban tapasztalt egzisztenciális görcsöket. A nyelvtudás hiánya miatti szorongás szintén kisimult menet közben.

– Azt tanultam meg, hogy a verbalitás, vagyis a szóbeliség csak kisebb része a kommunikációnak. Sokkal inkább energiák áramlanak két ember között, s ad hoc segítenek a szavak. Ha látják, hogy ez egy kedves, vidám csávó a szamarával, akkor úgy vannak vele, segítsünk neki, dolgozzunk össze. A tanulság az, hogy nem kell annyit pofázni – nevezett, hozzátéve, nem emlékszik olyan esetre, amikor nyelvi nehézségből adódott volna áthidalhatatlan probléma.

Az is érdekes tapasztalata, hogy a legjelentősebb találkozásai olyan magyarokkal voltak, akikkel idehaza biztosan nem került volna mélyebb kapcsolatba. Beleértve egy olyan, náci eszméket valló és ilyen tetoválásokat viselő férfit is, aki megmártózott a magyarországi politikában, majd egy testi rendellenesség miatt úgy hitte, vezekelnie kell egy zarándoklattal. Roland ebben az emberben is meglátta a jót, ahogy az szerinte mindenkiben benne van, legfeljebb a saját életükben másfelé indulnak, így a dolgok másképp alakulnak. Én híd próbálok lenni, vallja, a világok között. Könnyedebben: meg kell keresni és kitartóan birizgálni az emberek jóindulati G-ponját.

– Az én istenélményem, hogy soha nem vagyunk egyedül. A vallások gyökere közös, annyi a különbség, hogy a természetfelettit mindenki a saját kulturális preferenciái szerint értelmezi. A morális iránymutatások hasonlóak, a körítés, a rituálék eltérőek – összegezte Roland, majd Kantot idézte, mert sokszor megélte azt, hogy

„Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”

Hogy magának a Caminónak mennyi köze van ehhez?

– A természetben való jelenlétnek, a rohanásból való kiszakadásnak van pszichés hatása, de ezt akár egy nagy túrázással is elérhetjük, ezért szükségtelen messzire utazni. Persze, a Camino szellemének, a tudatnak, hogy hosszú-hosszú ideje járják zarándokok az utat, szintén van valamennyi hatása. De a kulcs az, hogy önmagában nem elég egy információt tudni (akár önmagunkról), azt át is kell élni. Ismerd meg önmagad. Ezért nem azt kapjuk a Caminótól, amire várunk, hanem azt, amire szükségünk van. Számomra a legfontosabb ilyen megélés az, hogy a jövőnk a jelenünkből, mindig a következő lépésből épül. Nincs kulcs, ami másvalaki számára átadható. A Camino-hatás – hangsúlyozta –, hogy szembesít a személyiségünkkel, ezáltal segíthet a jövőnk megkreálásában.

Tizenöt perc kellett könyvkiadót találni

Ha videókat nem is csinált, Banka Roland blogot azért írni kezdett a Caminóról és általában a saját reflexióiból 2015-ben. A Rolandante a neve és az andante (lépésben) zenei fogalom összeolvasztása, aki eddig eljutott a cikkben, annak a miértet nem kell részletezni. Ebből a blogból könyv is lett 2019-ben – nem gondolnák, hogyan!

Megvan az a hír, hogy 2019 augusztusában egy szamár és egy kecske utazott a vonaton Székesfehérvár környékén? Bár a MÁV akkor cáfolta, hogy a furcsa páros bármekkora távolságot megtett a szerelvényen, ne vegyék készpénznek a vasúttársaság tagadását.

– Kimaxoltuk Spanyolországot, ezért egy római zarándoklatot megejtve hazasétáltunk, Szlovéniában egy kecskét is magunkhoz vettünk kishúgnak. Székesfehérvár közelében jártunk, miközben hivatalosak voltunk Gárdonyba, családi vacsorára. Erősen esteledett, láttam, hogy nem érünk oda idejében, ezért bementem egy restibe, hogy interneten üzenetet írjak: ne várjanak. Csakhogy a kocsmárosnő a fejébe vette, hogy akármi lesz, eljuttat bennünket Gárdonyba. Hiába telefonált, lószállítók nem tudtak értünk jönni. Erre megbeszélte a vasutasokkal, hogy ha felszállunk a legközelebbi, Gárdony felé tartó vonat legutolsó kocsijába, és senkihez nem szólunk egy szót sem, elvisznek a 12 kilométerre lévő településig. Arra azonban senki sem számított, hogy egy utas mobillal felveszi a mi kis csapatunkat, megosztja az interneten, majd néhány órán belül tele lesz velünk a magyar online média. Hét év alatt 10 ezer kilométert jöttem-mentem, blogot írtam visszhang nélkül. Majd amikor idehaza suttyomban felszálltam a vonatra a csacsival, rögvest megadatott a 15 perc hírnév – tárta szét a karját Roland. Ebből a hírből adódott aztán, hogy megkereste a Corvina Kiadó – így álltak össze a blogos bejegyzések egy esszészerű könyvvé.

Roland az utóbbi időben éppen ezt, A szamaras zarándokot népszerűsíti az ország különböző pontjain. A járvány miatt a kelet-magyarországi séta tavaly elmaradt, most pótolják – szigorúan gyalogosan, Rocinantéval haladnak végig az állomáshelyeken.

S hogy mi a végszó?

– Nem vagyok anarchista és hiszek a demokratikus értékekben. A túlfeszítettségével együtt a kapitalizmusnak is lehetnek pozitív értékei. Alkalmazkodni kell a rendszerhez, amit én, a kilépő és visszatérő úgy teszek meg, hogy igyekszem alakítani a magam tanári identitással bíró módján. Visszacsepegtetem bele a tapasztalataimat, most éppen egy könyv és a találkozások formájában. A csacsinak köszönhetően olyan emberek is odajönnek hozzám, akik amúgy könyvet sem vásárolnak. Szerintem el fogják olvasni, és gondolkodnak rajta. Nem fogják elhagyni emiatt a kényelmüket, de formálódik a világképük. Mindenki a maga szintjén fejtsen ki hatást, nem? Szépítsük a világot együtt: tesóság!

– Ratalics László –

https://boon.hu/kultura/helyi-kultura/amikor-egy-csacsi-az-est-fenypontja-5451043/

https://boon.hu/kultura/helyi-kultura/sok-humor-es-csacsisag-a-miskolci-zarandok-konyveben-interju-banka-rolanddal-4554485/

https://boon.hu/eletstilus/helyi-eletstilus/valahol-legmelyen-mind-egyek-vagyunk-interju-banka-rolanddal-miskolci-zarandokkal-3797514/