Szeretetről, szerelemről, boldogságról

A hétvégén Lillafüreden lép fel az Apostol együttes. A Zsongó Lillafüred programjaként szombaton délután 5 órától a lillafüredi kalandparkban adnak koncertet. Meződi Józseffel, az Apostol együttes frontemberével beszélgettünk. 

Még a pandémia sem tudta önöket megállítani, pontosabban csak lassítani tudta az Apostol együttes ötvenéves fennállását ünneplő koncert megszervezését. Ilyen a zenekar pályafutása is, ha visszatekint a több mint fél évszázadra? 

Amíg szereti az embert a közönség, addig csináljuk ezt a szakmát, és élvezzük is. A pandémia valóban kicsit betartott nekünk, mert a koncertet háromszor halasztottuk el, vagyis mire megcsináltuk, 50 plusz 2 éves lett a zenekar, de nagyon jól sikerült, telt házas koncert volt. Az embernek a lelkét nagyon megnyugtatja, hogy még szereti a közönség. 

A pandémiáról jut eszembe, azt olvastam, hogy akkoriban annyira nem bírta a bezártságot, hogy saját vállalkozásukban pizzafutárnak állt. Hogy volt ez? 

A feleségemnek van egy étterme, ahonnan rendelésre vittük ki a járványidőszak alatt az ételeket. Aztán úgy gondoltam, én már nem ülök otthon, beültem az autóba, és én lettem a futár. 

Volt, aki azt kérte öntől, hogy énekeljen is? 

Igen, volt olyan is, ha már elhoztam az ételt, nem énekelnék valamit? Mindig meglepetést okoztam egyébként, és ez nekem nagyon jólesett, már csak azért is, mert így találkozni tudtam a közönséggel, hiszen akkoriban nem volt fellépésünk. 

Hogyan kezdődött az ön életében az Apostol? 

Pécsen énekeltem egy Rózsakert nevű vendéglátóipari egységben, este pedig a Pannónia bárban, a zenekarom fedezett fel engem. Bejöttek este a bárba, meghallották, hogy Uriah Heepet és külföldi nagy slágereket énekelek, és akkor azt kérdezték, hogy nincs-e kedvem eljönni Budapestre. Természetesen volt. Onnantól kezdve nekem mondhatom, hogy ment a szekér, elég hamar beloptam a „Nehéz a boldogságtól búcsút venni” nótával a közönség lelkébe a hangomat. 

Eleinte jazzesebb hangzással kezdtek, és csak kicsit később jöttek a slágerek… 

Jazz-rockot játszottunk főként az elején, többek között énekeltem Chicagót, ebbe az irányba ment el a zenekar, és ezzel csak az volt a probléma, hogy amikor elmentünk egy ifjúsági parkba, akkor ott gyakorlatilag ez senkit nem érdekelt, hiába volt jó meg szép meg modern. Mivel egy nyolctagú zenekart elég nehéz volt így eltartani – mert százfős klubokban játszottunk –, a populárisabb műfaj felé kezdtünk fordulni. Az „Okosabban kéne élni” című opusszal berobbantunk a köztudatba, és ott már egyértelmű volt, hogy igényes slágerzenét kell csinálni, ahol tulajdonképpen a zenekar adottságaira építünk, a három fúvósra például. Németh Zoltán hangszerelte mindezt zseniálisan. 

Kihagyhatatlan a névsorból Szenes Iván szövegíró is. 

A dalaink nagy részének a szövegét ő írta. Szenes Iván egy zseniális ember volt. Azok a nóták, amiket akkoriban írt, a mai napig a fiatalok és az idősek között is népszerűek. Amikor például eléneklem a „Nem tudok élni nélküled” című nótát, akkor azt biztos, hogy velem együtt énekli a közönség. Ott nincs különbség a korosztályok között, hogy valaki még csak 18 éves, vagy éppen 60. 

Honnan jött a kalap és a szakáll? Mert ez nem volt mindig így, ez egy stílusváltás következménye volt. 

Eleinte valóban nem volt se kalapom, se szakállam, de mivel akkoriban az egyetlen televízióba valahogy be kellett kerülni, hogy a közönség lásson minket, ezért át kellett alakulnom. Jól tudtam énekelni Demis Roussos-nótákat, neki kalapja és szakálla volt, és akkor azt mondták nekem, hogy miért ne nézhetnék ki ugyanúgy. Így 1974-ben lett szakállam is, és nagyon boldog voltam, hogy végre nem kell borotválkoznom állandóan. Aztán lett egy fekete, majd egy kék, ezután rövid ideig egy piros kalapom, majd maradt a fehér színű. 

Januárban 80 éves lett. Mit ad önnek a színpad? A világban is kevesen csinálják ezt ön után, hogy koncertet adnak… 

Az életemet jelenti, mert ha felmegyek a színpadra, minden bajom, bánatom, problémám eltűnik. Nekünk, zenészeknek az a dolgunk, hogy a közönséget kivegyük a napi mókuskerékből. Adjunk egy lelki támaszt, egy jó napot, egy jó órát, hogy megnyugodva, békésen mehessenek haza. Ezt nálunk hamar észre lehet venni, mert a nótáink 60-70 százaléka a szeretetről, szerelemről, boldogságról szól.

Vannak olyan énekesek, akiknek évtizedek alatt megváltozik a hangjuk. Szerencsésnek tartja magát, hogy önnél ez nincs így, vagyis nem öregszik a hangja? 

Azért valamennyit öregszik, egy kétórás koncert után már nem nagyon tudok beszélni, de ha jól beéneklem magam, akkor az működni szokott. Valamilyen genetikai hiba lehet bennem, úgy látszik, mert még mindig el tudom énekelni azokat a nótákat, amiket korábban is énekeltem. 

Melyek azok a dalok, amelyeket biztosan hallhat a közönség Lillafüreden? 

A nagy slágereket mindenképpen el kell énekelni: „Nincs szerencsém”, „Nehéz a boldogságtól búcsút venni”, „Eladó, kiadó most a szívem”, „Nem tudok élni nélküled”, sorolhatnám még… És vannak új dalaink is. Az egyik például a nagymama sütijéről szól, bevettük a repertoárba, és most azt is játsszuk majd. 

Van kedvence? 

Mondjuk a „Nehéz a boldogságtól búcsút venni” című dal, amit kétmilliószor énekeltem már, és nem tudom megunni, mert a közönség mindig más. Az is lehet, hogy ugyanúgy éneklem, mint ahogy azelőtt, de a hallgatóság mindig más érzésvilágot mutat felém, amire nekem reagálnom kell. Ezt a dalt is hallhatja majd a közönség szombaton Lillafüreden. 

(A borítóképen: Meződi József: „Nekünk az a dolgunk, hogy a közönséget kivegyük a napi mókuskerékből...” | Fotó: ÉM)