A Mount Everestről tért haza a miskolci anyuka

Még februárban beszélgettem Bakos Mónikával, egy miskolci anyukával, aki nem álmodott kevesebbet, mint hogy eljut a Mount Everest alaptáborába. Jelentjük, az álom megvalósult! Ezúttal az odáig vezető útról, ötezres csúcsok meghódításáról és az ott szerzett élményeiről kérdeztem a bátor miskolci hölgyet.

Mi volt a cél, sikerült teljesíteni, amit kitűztél? 
Én nem teljesíteni szerettem volna, hanem megélni a csodát. Olyan különleges vonzódással, ami a hegyek iránt van bennem, elképzelhetetlenné vált számomra, hogy ne lássam a maga valóságában az Everestet, ahogy a nepáliak nevezik a „mennyország csúcsát” (Szágamantha). Ez az álom valóra vált, nagyon hálás vagyok, hogy megadatott nekem ez a kiváltság.

Milyen előkészületekre volt szükség, hogy az álmod megvalósuljon? Mióta és hogyan készültél rá? 
Egy ilyen kaland komoly szellemi és fizikális felkészültséget igényel. Nagyon fontos volt a kiváló erőnlét, mert több mint 7000 méter szintemelkedéssel kellett megküzdeni magashegyi körülmények között. Ebben benne voltak természetesen az elengedhetetlen akklimatizációs túrák is. A felkészülés terepfutással történt, a megfelelő erőnlétre mintegy négy hónapon át, heti 50-70 km futással tettem szert. Nagy segítségemre voltak a miskolci Spartan Race Training Group lelkes és kiváló futói (A miskolci csapatról január végén írtunk - a szerk.).  A szellemi felkészülés elengedhetetlen volt a kitartáshoz, valamint az igen szélsőséges körülmények elviseléséhez.

Milyen volt az odaút?
Magyarországról Nepál fővárosába érkeztem. Katmandunak különleges varázsa van. Európai szemlélettel a szokatlan dolgok pillanatok alatt természetessé váltak. A kaotikusnak tűnő közlekedésben egyszer csak felfedeztem a rendezettséget. Az utcasarkokon felhalmozott szeméthegyek csupán tájékozódási ponttá váltnak, a Bagmati folyó partján a nyilvános hamvasztási szertartás látványa az élet és a halál körforgásának elfogadását, annak természetességét mutatta meg nekem.

Milyennek találtad az ottani életet?
Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem lepődök meg semmin. Katmanduban minden úgy jó, ahogy van. A világ egyik legszennyezettebb városában nem láttam mást, csak csodás szín kavalkádot, nem éreztem mást, csak a fűszerek kellemes illatát, nem hallottam mást, csak Katmandu csodálatos dallamait. Rátaláltam a belső békére, és otthon éreztem magam egy különlegesen léleksimogató világban. Katmandu máris elvarázsolt. Katmanduból a túránk kiindulópontjába, a 2860 méteren fekvő Luklába, a világ legveszélyesebb repülésével a világ legextrémebb repterére érkeztünk. A repülőtér meredek hegyoldalra épült, egyetlen, mindössze 500 méteres kifutópályával rendelkezik, amely egy szakadékban végződik. Ekkor minden ellenállást feladtam… Nem volt más bennem, csak elfogadás. Másképp ép eszű ember nem száll fel.

Én nem teljesíteni szerettem volna, hanem megélni a csodát - Bakos Mónika

Mesélj a felfelé vezető útról!
Luklából nepáli vezetővel és serpákkal indultunk el az Everest BC-hez vezető úton. Egészen 4000 méterig nem jelentett különösebb gondot a felfelé haladás, egy dolgot viszont nagyon meg kellett tanulnom: Ne nézzek le! Sem az úton, de legfőképp a függő hidakon. Minél magasabban volt egy híd, és minél veszélyesebbnek volt ítélve, annál több imazászló volt rajta. Végül is teljesen logikus. Az első ötezrest akklimatizációs túra keretén belül másztuk meg. Ez volt a Nangkartshang Peak 5076 m. Itt megint tanultam valamit: Ne nézz fel! 4200 méterről nagyon messzinek látszott a csúcs. Elkezdődött a küzdelem… Itt jelentkeztek először az oxigénhiány tünetei (fejfájás, hányinger, kézzsibbadás, gyengeség). Amikor nagyon figyeltem a lélegzetvételre, akkor valamelyest enyhültek a tünetek. Ilyen körülmények között nem volt könnyű a több mint 800 méter szintkülönbséget legyőzni. A boldogsághoz mindig küzdelmes út vezet. Amit a csúcson éreztünk, az leírhatatlan. Megkönnyeztük. A következő célunk az 5363 méteren lévő Everest BC volt. Hóviharban, sziklás hegygerincen vezetett az igen fárasztó út, kimerültünk és persze megint sírtunk. Nyilván a boldogságtól. Másnap hajnalban indultunk el a Kala Patthar csúcsát (5644 m) meghódítani. Az időjárás már előző nap kedvezőtlenné vált, jelentős mennyiségű hó esett és a hőmérséklet -15 °C alá süllyedt.  5400 méterig jutottam fel és ott a hegy leparancsolt engem, amit alázattal tudomásul vettem. És utólag is azt mondom, hogy a lehető legjobb döntés volt. Hihetetlenül jó érzés volt azon az úton menni, ahol a nagy legendák is jártak. Az Everest, a Khumbu gleccser az Ama Dabla és a Lhotse látványa mind olyan élmény, amely az embert örökre elvarázsolja.

Megcsinálnád még egyszer?
A Himalája és az Everest várakozáson felüli, életre szóló élményekkel ajándékozott meg és sok mindenre megtanított.  A legfontosabbak az alázat és tisztelet. Mindannyiunk lelkét mélyen megérintette. Lélekben kicsit még mindig ott vagyok, és ott is maradok. Ha tehetném, már holnap visszamennék. Nem kérdés, hogy visszatérek.

Mi a következő cél?
Az új „lehetetlen” álom a Mera Peak  (6461 m) megmászása már megszületett. Miért? „…because it’s there.” ahogy Mallory mondta.