Menedékről menedékre – miskolci hajléktalansorsok

Gábor, Marika és Jóska elválaszthatatlan hármast alkotnak. Jóban-rosszban, de főként rosszban kitartanak egymás mellett. Útjuk a rehabilitációs intézetből rokonok lakásán és albérleten át vezetett – az utcára.

Jóska süketnéma. Születése után édesanyja a kórházban hagyta. Azóta több mint negyven év telt el. A futballért rajongó férfi bentlakásos intézményben végezte el az iskoláit, majd szövödében és konyhán dolgozott. Marikával, aki pszichés zavarokkal küzd, a putnoki rehabilitációs intézetben ismerkedtek meg. Mindketten rokkantnyugdíjasok, többféle gyógyszert szednek, és láthatóan mentális problémákkal küzdenek.

Ma is sírva emlegetik azt a néhány hónapot, amit az asszony bátyjánál töltöttek az intézet után. A férfi gyakran fenyegette őket, Jóskát többször pofon ütötte, a pénzüket elvette. El kellett jönniük onnan.

Azóta – lassan hét éve már – a Magyar Vöröskereszt Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szervezete által üzemeltetett hajléktalanszálló „lakói”.

„Nem itt lenne a helyük, de nem kötelezhetjük őket arra, hogy kezeltessék magukat” – tájékoztatott Kreffly Gábor, a Hajléktalanokat Gondozó Központ munkatársa. „Vannak nálunk skizofrének, mániákusok, sok az epilepsziás, sőt tizennégy daganatos betegséggel küzdő is az intézményünkben él. Aki képes alkalmazkodni a közösséghez, bent maradhat. Az átmeneti szállónk száz férőhelyes, ezen kívül éjjeli menedékhelyet, népkonyhát, nappali melegedőt, valamint hajléktalan idősek otthonát és rehabilitációs otthont is működtetünk.

Háromszázan fordulnak meg nálunk naponta. Mégis, a rászorulóknak csak körülbelül a fele veszi igénybe a szolgáltatásokat. Sok a pszichiátriai eset, és olyanok is vannak, akik nem képesek betartani a szabályokat.

Kreffly Gábor szerint Miskolcon körülbelül ezren élnek fedél nélkül. „De a hajléktalanság nem az otthontalanságról szól. Nekik a kapcsolati tőke hiányzik. A védőháló, ami nem engedi, hogy ilyen értékvesztett állapotba kerüljenek” – hangsúlyozta.

A szállón dolgozók célja, hogy klienseik kikerüljenek a rendszerből. Fontos az önálló életre nevelés, hiszen a hajléktalanok többsége intézményfüggő. „Rizikócsoportba” tartoznak a volt állami gondozottak, a szenvedélybetegek, a büntetés-végrehajtásból kikerülők, és sokan élnek itt azért is, mert elvesztették a munkahelyüket, vagy összevesztek a családjukkal.

Ám vannak különleges esetek is. Például egy indiai fizikusnő, aki egyetemet végzett, és ma is angol szaklapokat olvas. Olyan is akad, aki szolgálati lakásban élte le az életét. Végigdolgozott negyven évet, és amikor megszűnt a munkahelye, az utcára került. A vállalkozók gyakorta kihasználják a szerencsétlen sorsúakat.

„Sokuk tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került” – mondta a szálló munkatársa. „De olyanok is vannak szép számmal, akik szerencsétlenségek sorozatának vagy saját naivságuknak estek áldozatul. Az ital sok baj okozója lehet, bár enélkül nagyon nehéz lehet elviselni az utcai létet.”
Boronkai József  szociális munkás a klienseik egészségi állapotáról beszélt: Aki már évtizedek óta az utcán él, leépül, és nagyon rossz állapotba kerülhet. Több, mint ötven százalékuk pszichés beteg vagy alkoholfüggő. Gyakorta szenvednek a rühtől, tetűtől, fekélybetegségektől. Fagyási sérülés előfordul ugyan, de fagyhalál szerencsére évek óta nem volt.

„Talán hihetetlenül hangzik, de a szállón nem jellemző a lopás. Az éjjeli menedékhelyre láthatóan ittas személyt nem engedünk be. Ám ez csak nyáron működik így. Télen, ha kell, mi húzzuk be a részegeket.”

Nézze meg a videókat:

Marika és Józsi élete:  

Marika és Józsi kifosztása: