„Talán zenészek sem lesznek”

A világhírű zongoraművész, karmester, zeneszerző nem először járt Miskolcon. Rendkívül elégedett a Miskolci Szimfonikus Zenekarral, de ugyanakkor borúlátó.

Ön rendszeresen visszatérő vendégkarmestere a miskolci szimfonikusoknak. Szívesen jön?
Kocsis Zoltán: Nagyon örülök a zenekarnak, mert kiválóan dolgoznak. Ez tulajdonképpen része annak a fellendülési hullámnak, ami a rendszerváltás óta jellemzi a magyar zenekari életet. Erős a gyanúm, hogy erről a korszakról mint aranykorról fogunk beszélni, amikor már nem lesz közönség, és talán zenészek sem lesznek.

Ilyen borúlátó?
Kocsis Zoltán: Nagyon. A zeneoktatás színvonala, az általános oktatás színvonala és egyáltalán az a bánásmód, amellyel a mindenkori kulturális tárca – talán egy ciklus kivételével – a kultúrához viszonyul, borúlátóvá tesz. A kultúrát kísérleti terepnek érzem, amelyen ki lehet próbálni a politikai erővonalak pillanatnyi hatékonyságát. Nem akarom én feltétlenül ostorozni a mostani kulturális kormányzatot, mert még azt is elhiszem, hogy a magyar gazdasági helyzet ott csapódik le, hiszen látszólag a kultúrára van a legkevesebb szükség. Na most ilyen körülmények között a miskolci szimfonikusok színvonalat tart, és fejlődik, és ez elismerésre méltó. Amióta itt jártam, azt tapasztalom, hogy könnyebb, hajlékonyabb a zenekar. Megfelelnek olyan elvárásoknak, melyekről nyugodt lélekkel lehet állítani, hogy EU-konform. Ez azt jelenti, hogy alapvető zenei faktorok rendben vannak, amit például sok német zenekarról nem lehet elmondani.

Hogyan állt össze a koncert programja?
Kocsis Zoltán: Úgy jött az ötlet, hogy a zenekar vezetése mindenképpen kért egy Haydn-szimfóniát. Lehetőleg olyat, amit még nem játszott a társulat. A 95–ös szimfónia szinte kínálta magát, ez egy abszolút remekmű, és még rövid is ráadásul, úgyhogy nyitószámnak ideális. Erről, már csak a hangneme miatt, eszembe jutott Sosztakovics I. zongoraversenye. Erről viszont eszembe jutott Falvai Katalin, akinek a konzulense vagyok, és aki szegről-végről a megyéből való, hiszen édesapja, Falvai Sándor, aki a zeneakadémia rektora is volt, ózdi fiú. Felettem járt egy osztállyal, mindig is jóban voltunk, és Katit nagyon tehetségesnek tartom. Az I. zongoraversenyről eszembe jutott a II. zongoraverseny. Ha már két zongoraversenyt írt Sosztakovics, akkor már miért ne játsszuk el mind a kettőt? Ráadásul a második teljesen más, mint az első. Az első komor, sötét, a sztálini korszakot reprezentáló darab. A másodikat Sosztakovics a fiának írta, tulajdonképpen ez egy gyermekdarab. Erről a műről aztán eszembe jutott, hogy mégis egy csattanós, F-dúr darabbal kellene befejezni a koncertet, és így jött az ötlet, hogy Strauss: Till-jével zárjunk.

Mikor jön ismét Miskolcra mesterkurzust tartani?
Kocsis Zoltán: A zeneművészeti szakközépiskolát áthelyezték a kórház területére, és ezzel a kurzusoknak vége is szakadt. De az eddigi három kurzus nagyon hatékonynak bizonyult, mert telt házak és nagyon fogékony hallgatóság fogadott. De mit csináljunk? Az élet közbeszólt.

Ha visszaköltözik a szakközépiskola a Zenepalotába, folytatódnak a kurzusok?
Kocsis Zoltán: Én olyat is hallottam, hogy nem kapják vissza az épületet. Rólam köztudomású, hogy kíméletlenül ostorozok minden olyan kezdeményezést, amely oktatási intézmények megszüntetésére irányul. Minden ilyen lépés egy-egy csapás a kultúránkra. A legmagasabb helyeken is megtettem ezt a kijelentésemet. Nem a dübörgő gazdaságunk és a fantasztikus gazdasági és politikai eredményeink miatt figyel ránk Európa, hanem egyelőre, és azt merném mondani, hogy most már csakis a kultúránk miatt.