Kőhalmiék nem fogytak ki a poénból Miskolcon

Igyekeztünk kiszedni belőlük a műhelytitkokat. Legelőször arra voltunk kíváncsiak, mennyire jönnek spontán a poénok a színpadon, és alkalmazkodnak-e a közönség igényeihez.

„Elképzelsz otthon egy dolgot, hogy az majd mennyire érdekes lesz előadva. Aztán az emberek vagy nevetnek rajta, vagy nem. Egy idő múlva pedig, ha nagyon nem esik le nekik a poén, rájössz, hogy ez talán mégsem jó vicc. Próbálkozhatsz te magadban, de úgyis a közönség ítél. Nem teljesen spontán a produkció. Igyekszünk figyelni, hogy ki mire vevő, és arra sodorjuk a történetet” – mondja Kőhalmi Zoltán.

Olyan ez, mint a lapozgatós könyv. Ha röhögtek a csontvázon, lapozz a 280. oldalra” – kontráz rá Dombóvári István. „Nálam cseppkőszerűen épülnek föl a poénok, de néha azért rongálom a művet, és kiveszek a közepéből egy-két dolgot. Nehezen szabadultam meg attól, hogy kitaláltam egy viccet, ami nekem nagyon tetszett, lenyomtam vagy tíz műsorban, de senki nem nevetett rajta, csak én. Akkor megállapítottam, hogy ennek az országnak nincs humorérzéke.”
Mi a teendő, ha ott áll a humorista egymaga a színpadon, a közönség soraiban meg síri csend van?

„Gyorsan mondani kell egy másik poént, amin nevetnek. Ha úgy látják, hogy nem vagy jó, biztos szétszednek” – így Kőhalmi. „Van azért B-terv ilyen esetekre. Az ültetett rendezvény még hagyján, de amikor odarendelik a beosztottakat céges napokra, amikor ez lenne az egyetlen szabadnapjuk, akkor nem könnyű sikert aratni. Főleg, ha a sarokból figyel a főnök, hogy ha valaki nem röhög, az be lesz fenyítve” – teszi hozzá a másik humorista.
„Minden közönség és szituáció más” – veszi át a szót Kőhalmi. „Meg a pillanat, meg hogy másnap munkanap van-e, és persze hogy mennyit ittak.”
„Egészen más egy vasárnap esti publikum – meséli Dombóvári – akik úgy jönnek el, hogy „röhögni akarunk, de mindjárt kelni kell”. Szóval szeretnék, hogy hosszú legyen, de azért el akarják érni az utolsó vonatot. A búcsúpoénnál általában már a jegyeket kezelem.”
De mi van akkor, ha a humoristának semmi kedve az egészhez, mégis le kell nyomnia egy többórás showt?!

Kőhalmi Zoltán szerint a bűvész esetében is mindegy, hogy éppen rosszkedvű, netán beteg a gyereke. „A varázslat az varázslat” – mondja. „A bohóc legyen vicces. Ezt várják tőle. Kész.”
„Az a szerencse ebben a műfajban, hogy ha kimegyek a színpadra és megmondom, hogy nekem most baromira nem volt kedvem idejönni, de muszáj volt, mert már átutalták a pénzt, azon is nevetni fognak” – teszi hozzá a másik.

Ezután arról faggatom őket, hogy vajon mit szól a család: anya, feleség, gyerek, barátnő, hogy egy rakás ember előtt kibeszélik őket?
Dombóvári nevetve meséli: „Az elején a párom próbálkozott, hogy azért azt az orális szexet a vonaton úgy meséld már, hogy én ne legyek benne…Mondtam, hogy az nem megy, az nagyon gáz lesz... Ezt csak egy plázázás gyógyíthatta meg. Mostanában meg nem hallja, hála istennek.”
Tudni szeretném volna azt is, hogy ennyi év tapasztalata után kikopott-e a már belőlük a lámpaláz, és tartaniuk kell-e még vajon a rövidzárlattól?
Kőhalmi azt mondja, aki nem izgul, az nem is veszi komolyan az egészet. A színpadon úgyis elmúlik a rossz érzés. Ott már csak az számít, hogy a humoristát szívükbe zárják a nézőtéren. „A legkedvesebb közönség is farkasverem lehet, ha nem vagy szimpatikus nekik.”
És íme, egy pimasz, de annál érdekesebb kérdés: hogy keres egy humorista?
„Akit hívnak, van fellépése, az kap pénzt” – rejtélyeskedik Kőhalmi. „Havi fix nincs” – teszi hozzá talányosan Dombóvári. Abban mindketten egyetértenek, hogy folyamatosan jónak kell lenni, ha azt akarják, hogy keressék őket. „Az énekes elénekli a maga kis dalát, (jobb esetben tényleg ő énekel), és menetrendszerűen megtapsolják. És a következő héten sem nyújthat sokkal rosszabb produkciót, hiszen ugyanaz a CD-lejátszó nyomta előtte is. Tíz éve viszont még nem volt kérdés, hogy Delhusa Gjon legyen műsoron, vagy a Kőhalmi” – humorizál Dombóvári. „Most már számon tartják a standup-ot. Aztán elhívják Delhusát.”

Azt is megtudakolom, hogy létezik-e bevehetetlen vár, megnyerhetetlen közönség. „Aha, a külföldiek. És a teljesen részegek. Vagy akik nem miattunk jönnek, hanem más programokra a falunapon” –szól a válasz. Végül pedig lássuk, milyen zenét hallgatnak humoristáink! „Én Pink Floydos voltam. Általánosban meg, amikor már mindenki Depeche Mode-ot hallgatott, én még mindig a 100 Folk Celsiusért voltam oda” – vallja be Kőhalmi Zoltán. Dombóvári István pedig sosem felejti el, amikor a Modern Talking hallgatása közben édesanyja rányitott és azt mondta: „Belőled ember nem lesz, fiam.”