A remény hal meg utoljára...

Gál Lóránt 45

esztendős, ebből huszonhetet

olvasztárként dolgozott a

diósgyőri nagyüzemben.

– A gyár az első

munkahelyem, de úgy néz ki, hogy

sajnos nem az utolsó – mondta

elcsukló hangon. – A családomban

mindig azt hallottam, hogy fiam, a legbiztosabb helye a

vasutasoknak, a kohászoknak

és a bányászoknak van.

Most mit mondjak? Eddig négy

felszámolást éltem meg,

most is álltunk-állunk, aztán

jött a bejelentés. A nehézipar

válságban van mindenhol:

Amerikában, Japánban

és Szlovákiában,

aztán küszködik

Dunaújváros és

Ózd is. Ott tartok, hogy már nem

hiszek semmiben és senkinek. Ha végleg

búcsúzni kell a

gyártól, akkor csak azt

kérem a „sorstól”, hogy az

utolsó forintig kapjam meg a törvény

szerint engem megillető

járandóságomat.

Több

szálon

Milyen jövőképet lát maga

előtt Gál

Lóránt? Hosszan sorolta, hogy

semmiképpen nem fog otthon ülni, ez lenne a

legrosszabb. Ha nem történik csoda

és elküldik, több szálon indul

el. Előélete alapján

először a vasasszakmában

darusként,

nehézgépkezelőként

és targoncásként

próbál majd elhelyezkedni.

Esélyeit rontja, hogy óriási a

túlkínálat és a

munkáltatók emiatt a kedvük

szerint válogathatnak a

„melósok” közül... Az

olvasztár szerint most a kapcsolatok is

felértékelődnek. Fel kell

hívni minden ismerőst, le kell porolni a

telefonkönyvet. Hátha...

Segítséget

vár

Az ötvennyolc esztendős Lakatos

Imre hőkezelőként

keresi a kenyerét.

– Aki manapság Miskolcon

és környékén ebben a korban

elhelyezkedik, az a szerencse fia! –

közölte, majd így folytatta: –

Nem hiszek az újraindulásban... A

gyár elveszítette a

megrendelők bizalmát és elbukta a

piacát. A mostani leállás,

úgy tűnik, az utolsó lesz. A

tulajdonos bejelentette

szándékát, amely alighanem

végleges. Nekem negyven évem van a

gyárban..., bár hagyjuk a

nosztalgiát, ezzel manapság nem megyek

semmire. Hogyan tovább, mi lesz velem?

Megmenekülhetek, mert megfelelek a

korengedményes

nyugdíjazás feltételeinek.

Ahhoz viszont, hogy elmenjek, meg kell

állapodnom a

munkáltatóval.

Számítok a szakszervezet

segítségére, a munkaügyi

központ támogatására,

végső soron pedig a

kormánynak is segítenie kell.

Nem csak rajtam, hanem a korosztályomnak! Mert

kérdezem: van-e más

menekülési útvonal?

Segélyből nem lehet

megélni

Juhász

Lászlódarus harminc

esztendőt húzott le az

acélműben.

„Ötvenhárom éves vagyok, ha

elküldenek, a nehéziparban

biztosan nem találok munkát. A

negyvenesek is reménytelen helyzetben vannak.

Mivel segélyből nem lehet

megélni, ezért a

segédmunkától sem riadok

majd vissza. Már sok mindent számba

vettem: darus, vagy

nehézgépkezelő talán

lehetek külföldön is, de most

Nyugat-Európában sem

fenékig tejfel. Aztán dolgoztam az

élelmiszeriparban, értek a

húsfeldolgozáshoz,

Németországban esetleg

elhelyezkedhetek a húsiparban,

csontozóként. Az is

elképzelhető, bár erre nagyon pici

az esély, hogy kormányzati

segítséggel nyugdíjba

vonulhatok. Szóval nem szabad

kétségbeesni, a mondás szerint a

remény hal meg utoljára, de senkinek nem

kívánom azt az érzést, amit

én most átélek.”

Kapcsolódó cikkek:

• Nincs állása?

Segítünk!

vasazásnak vége?!

sátoraljaújhelyi Prec-Castnál

is?

emlékképei az LKM egyes

kapujából 

segítséget"       

kohómérnökök!

munkát ajánlani

Krízis Munkacsoport

múlva termelhet újra

tudjuk, mihez"

válságának

"áldozata"

újraindulásához

kapu 

Vasgyár?

szürke nappalok..."  

létszámleépítésről

összehívja a Kohászati

Krízis Munkacsoportot!

kohászat –

összefoglalónk

kohászat? 

Még lehetnek

alternatívák?

fenyeget!"

Megkérdeztük a

politikusokat

katasztrófális!"

kohászatból?