Helyreállítás: már ahol lehet

A városba vezető temérdek szeméttel övezett út végén a jobb oldali utcába csak lakcímkártyával enged behajtani a fiatal rendőr. Zsolti elárulja, már szívesen megnézné a Borsod Online-on az összes árvízi fotósorozatot. Pedig élőben is látott elég „árvízi képet”, de csak ott, ahová éppen kivezényelték.
– Majd ha végre hazamehetek aludni, akkor megnézem! – mondja búcsúzóul. Elhajtunk balra, s szembe találjuk magunkat egy rém hosszú AVE konténeres autóval. Mikor elhalad mellettünk, visszanézünk: 8-10 ember áll a végében, beljebb szeméthegyek, bútorroncsok.

Gyógyszer, traktorral
A következő sarkon megállunk: az utca végén még magasan áll a víz, csónak jelzi a kezdetét. Itt még ezzel közlekednek. Fertelmes a bűz.
Hatalmas traktor jön felénk, mellettünk egy fiatalember integet a vezetőjének.
Egy itteni szövetkezetben dolgozik, az egyik alkalmazottja lakik itt, valahol a vizes zóna közepén.
– Be szokott görcsölni az epéje, kért, hogy hozzak neki gyógyszert Miskolcról, de csak így tudom eljuttatni hozzá – mondja, majd feladja a csomagot.
– Ugye, maguk a Hungáriától jöttek? – igyekszik felénk a sarki házból reménykedve egy férfi. Mutatja, milyen kára keletkezett a betonkerítésben, majd beljebb tessékel a portára.
– Eddig ért a víz, a kert felől közeledett, nem onnan, amerről egyáltalán számítani lehetett rá – mondja.
A kerítése előtt az utcán fahasábhalom.
– Nem az enyém, a szomszéd mentette ide a vízből. Csakhogy ez nincs több 3 mázsánál, pedig ő 100-at szerzett be, mázsáját 1 600-ért. Ám alighogy idehordta ezt is, majdnem elvitték. Résen kell lenni. Amíg nem volt konténer, s az utca végébe hordták a lakók a hűtőkből a tönkre ment húsfélét, egyebet, máris megjelentek a „mezgerelők”...

A kivételes alkalom
A Dózsa György utcában két asszony egyik szeméttel telt zsákot a másik után hordja ki az utcára.
– Férfiak már elintézték a nagyját, a bútorokat, ránk maradt az apraja. Három karton hypót is beszereztünk a fertőtlenítéshez. A konténerekkel nincs gond, amint az egyik betelik, hozzák a következőt. Három mélyhűtőnk és egy hűtőnk tartalmát is ki kellett dobni. Hogy hús volt-e benne? Elmondjam, hogy még befűszerezett malac is volt, egyben?! Csak vártuk hozzá a kivételes alkalmat, hogy elővegyük... Hát ez igazán az volt... – teszi hozzá keserűn Nászai Antónia.
Csak egyikükön van gumikesztyű, szóvá tesszük.
– Hármat is kipróbáltam, de sorra dobtam el, mert belefolyt a víz. Arra azért vigyázunk, hogy ha itt vagyunk, nem eszünk, csak Miskolcon, ahová ideiglenesen kiköltöztünk. Inni pedig csakis palackos ásványvizet.

A kár, és ami fáj
Odébb anya és lánya küszködik a takarítással. Ők be is tessékelnek, „már ha nem undorodnak nagyon”. Elviseljük, akárcsak az orvul támadó szúnyogokat.
A hátsó házrész konyhájából már kiszivattyúzták a vizet, de minden őrzi a nyomát. A szekrényekben sorjázó fazekakban színültig áll a szennyes lé. Ezzel szívta meg magát a szőnyeg, a kamrában a nutriabunda, az alig használt porszívó, az átjáróban tárolt valamennyi cipő, csizma... Mind kidobandó.
Teherautó gördül az utcába, az emberek kiszaladnak a ház elé: a platóról vécépapírt és fertőtlenítőt osztanak. Mindenki kap, aki kér.
S ha már összefutottak, újra megtárgyalják: hiányzott a szervezettség, 24 órás késésben érkezett a segítség. Az iménti két nő, anya és lánya azonban ennél is jobban fájlalja, hogy amikor ők már vagy harmincan javában védekeztek, a „fentebbi lakók” nem hogy nem segítettek, de sokan még ki is gúnyolták őket...