Máshol turistalátványosság lenne – nálunk gettó

Korábban cikksorozatban foglalkoztunk vele, hogy a nagyavasi pincetulajdonosok szerint az őrizetlenül hagyott borházakba a tulajdonosok engedélye nélkül költöznek be olyan családok, akiktől a pincegazdák nem érzik biztonságban magukat, javaikat. Olvasóink jelezték, Miskolc kilenc pincesorának jó részében hasonló – ha nem rosszabb – állapotok uralkodnak.

Berta Béla, a Miskolczi Pincék Asztaltársaságának operatív elnöke – maga is pincetulajdonos – volt az idegenvezetőnk azon a túránkon, melynek során a Tetemváron kialakult állapotokba pillanthattunk be. Az alsó soron élő borház és pincetulajdonosokkal általában nincs baj, mondta Berta Béla, sokan évtizedek óta élnek itt, többségük tisztességben megőszült idős ember. Egyikük, Jaczenkó Mihály mesélte: tavaly a feleségével együtt jöttek haza kocsival, és már a lejtő aljáról látták, hogy valaki áll a házuk ajtaja előtt; mire felértek a házhoz, az ajtót berúgva találták, a megzavart tolvaj pedig úgy rohant ki a házból, hogy fellökte Miska bácsi feleségét.

Ilyen, és ehhez hasonló történteket a Tetemvár szinte minden borháztulajdonosától hallani lehet: mint mondták, itt nincs olyan pince, ahová legalább egyszer-kétszer ne törtek volna már be. Ha az újonnan betelepülők látják, hogy régen nem volt mozgás egy pince körül, először csak a berendezési tárgyakat viszik el, később a megbontott tetőszerkezetből kiszedik a gerendákat, léceket, aztán az ajtókat és ablakkereteket. Ha az éghető vagy hulladékfémként hasznosítható holmikat már elhordták, a téglák, cserepek következnek. Néhány, láthatóan nagy és igénytelen család hajlékául szolgáló egykori borház környékén láthatóak a friss építkezés nyomai; a bontott téglák itt, egy-egy új – alighanem engedély nélkül épített – helyiség formájában kezdenek új életet.

A bűznek neki lehet támaszkodni

Legutóbb januárban jártunk erre, már akkor észre lehetett venni a középső sor közepén éktelenkedő szeméthegyet, amiben a használt pelenkától a kiberhelt monitorok műanyagkávájáig minden volt, ám akkor a hideg időnek köszönhetően csak mérsékelten lehetett érezni a szinte állandó atmoszféraként jelenlévő bűzt, aminek a bomló szemét és az udvarra-utcára öntött mosogató- és szennylé adta meg a „fajtajellegét”. A kánikulában új elemekkel gazdagodott a bűz: bomló állati tetemek, rothadó élelmiszerek és ázott rongyok szaga teszi megmarkolhatóvá. A szemét azonban nem csak az utcákon, hanem a lelopott tetejű, de még álló falú borháztorzókban is több méternyi halmokban áll.

A borházak némelyikében jól láthatóan laknak, a nyitott ablakokon valami délelőtti sorozat zajai és beszédfoszlányok szűrődtek ki ott jártunkkor. A hőség miatt emberrel alig találkoztunk, a vastag felhőkben felröppenő légyrajok és a gazdátlanul kódorgó ebek képviselték a faunát, az embermagas parlagfű pedig a flórát.

Az egyik rompince mellett parabolaantennával felszerelt borház, ettől pár méterre vászontetejű hintaágy lengedezett lustán: ebben pihengetett Bancsó Zsigmond és felesége. Elmondták, tizennégy éve élnek ott, és a mellettük lévő pince egyre romló állapotáról már mindenkinek szóltak: először eltűnt róla a tető, a nyílászárók, a falak pedig maguk alá temették a pincelejárót. Bancsóné a négy gyereket félti, akik annak ellenére a romokon játszanak néha, hogy már egy félbe tört OSB-lappal elkerítkeztek.

Nem csak Berta Bélától tudjuk, a saját szemünkkel is láttuk: egyre több borház jut ilyen sorsra.

ÉM-SZP