Jegyzet: Képtelenség

Nemigen találtunk vígasztaló szavakat, amikor a felsőzsolcai fiatalasszony, Andrea a helyszínen elmesélte, mit éltek át, amikor a semmiből feléjük zúdult a víz, elmosva addigi munkájuk gyümölcseként létrehozott otthonukat. Pláne, hogy a sors még megtoldotta egy csapással: pár napon belül édesanyját is elveszítette. Ő maga abba kapaszkodott: legnagyobb kincsének, a kislányának, s neki sem esett baja. De azt azért képtelenségnek tartotta, hogy valaha újra saját otthonuk legyen. Nem bízott benne, mert már az is meghaladta önerejét, hogy a romok valaha eltűnjenek. A romok, amelyek mindenüket maguk alá temették: nem maradt a régi életükből egy tárgy, egy emlék, egy kép sem.

Aztán mégis: ismerősök és vadidegenek, segítők, köztük az állam, amely megígérte, anyagilag támogatja, hogy a hajléktalanná vált árvízkárosultak feje felett a tél előtt fedél legyen. A szoros határidőre is sokan azt mondtuk: képtelenség, ám a vállalkozók Andreának a szavukat adták, hogy időben beköltözhet.

Az ígéret valóság lett. Az új házba új berendezés is került. A falak egyelőre „képtelenek”. Andrea azonban reméli: a nagypapa testvérénél akad majd egy-két családi fotó az új időszámításuk előtti időkből.

Felépült végre a házuk!