2012.07.02. 10:23
Nézőpont: Ketrecharc
<em>Ha jobban is megy majd az országnak, semmi garancia nincs rá, hogy a jobb leszivárog a legalsó rétegekbe is</em>. <strong>Kiss László jegyzete</strong>.
Ha jobban is megy majd az országnak, semmi garancia nincs rá, hogy a jobb leszivárog a legalsó rétegekbe is. Kiss László jegyzete.Amikor jó páncélokat kezdtek el készíteni a mesterek a középkorban, az angolok kitalálták a páncéltörő nyílhegyeket. Amikor megjelentek az első jó hadászati rakéták, kifejlődtek a rakétaelhárító rendszerek. És amikor megjelentek az első autólopásgátló elektronikák, már ott voltak a tolvajok kezében a távnyitó–záró kulcsokat lehallgató berendezések. Így megy ez vég nélkül, reakcióra ellenreakció – háborúk, békében.
Itt van például a guberálás, mint kiemelt városi hadszíntér. Az alap probléma, hogy a guberálók szétszórták a szemetet. Kezdődött a konténerek láncos, lakatos lezárásával. Ez kissé kényelmetlen, maguknak a lakóknak is. Ezért inkább kis ketrecek épültek, ahova bezárjuk a szemeteseket. Némelyik egész kis házikó, másutt kissé rusztikusabb a megoldás, de a lényeg, hogy ne lehessen hozzáférni. A guberálók erre kifejlesztették a horgászbotos módszert.
Bottal benyúlunk, és horgászunk. Ennek megakadályozására fémlemezzel kell körbeburkolni a megfelelő magasságban a dróthálót. A legfejlettebb kukatároló így csak lakatleveréssel férhető hozzá. Állítólag már ez is terjed. Más önkormányzatok a jog erejében is hisznek, és rendeleteket hoznak arra, hogy tilos a guberálás.
Ez a „ketrecharc” arról is szól, hogyan védelmezik hadállásaikat, normális életüket a társadalom rendezett felén élők. Arról is, hogy valójában nem nagyon tudjuk kezelni azt a tényt, hogy van egy nem csekély létszámú réteg Magyarországon, akiket a mélyszegénység, és emellett a társadalmon kívüliség jellemez. Még a viszonyulásunk is sokszínű: van, aki gyűlöli őket, van, aki sajnálja, s van, aki csak annyit mond, hogy ne legyen közöm hozzájuk. Az igazi gond az, hogy nem látszik világos társadalmi stratégia, mit lehet tenni az ellen, hogy ez a réteg totálisan bebetonozódjon a helyzetébe.
Az egyszerű honpolgár ezért inkább csak védekezik. Például a ketrecekkel. Meg szigorú lépcsőházi zárási renddel, a parkolóban ajtócsapással és gyors távozással a koldusokkal ellenkező irányba. A tény persze az, hogy az ilyen „ketrecek” nemcsak másokat zárnak ki, hanem bennünket is be. Minél inkább próbáljuk a létünket elkülöníteni, zárni a nem kívánatos társadalmi közegtől, annál inkább magunkat is bezárjuk. Folyik egy megállíthatatlan elkülönülés az egészségügy, oktatás színterén is – ahol nincs más mód, ott magánintézmények formájában.
Ha a világra tekintünk ki, az látszik, hogy átfogó, jó megoldást sehol nem agyaltak ki erre a problémára, legfeljebb azt, hogy jó sok pénzt elköltenek, ami ugye nekünk nincs. Magyarország számára az egyik legsúlyosabb probléma ez a társadalmi kettészakadás, ami ráadásul még területileg is koncentráltan zajlik. Ne legyenek illúzióink: ha jobban is megy majd az országnak, semmi garancia nincs rá, hogy a „jobb” leszivárog a legalsó rétegekbe is. Sőt! Ha nincsenek megfelelő ajtók, csatornák, tervezett kényszerpályák, egy fellendülés még tovább növelheti a meglévő különbségeket. Talán az segíthet majd egyszer, ha felismerjük: egy kettészakadt társadalomban gazdagnak és szolidan jómódúnak sem jó lenni, nincs fejlett ketrec, ami komfortot nyújtana.
