Vendégjegyzet: Diagnózis

Az egyetlen lehetőség a változtatásra a társadalom kezében van. Dr. Szabó Zsolt vendégjegyzeteJúlius 1-től életbe lépett egy csokor mindenkit érintő változás a magyar egészségügyben. Az új kórházi kapacitások, az új betegutak kialakítása, az új „rend” vajon rendet tesz-e az egészségügyben? Megoldja-e azokat az évtizedes problémákat, melyek rendbe tételét minden politikus, pártállástól függetlenül, választások előtt megígéri, majd győzelme után, mint megoldhatatlant, a szőnyeg alá sepri?

Az egészségügyet ismerő szakember a részletek ismerete nélkül jelentheti ki, hogy a felsoroltak közül szinte egyikre sem hozhat megoldást, hisz az egyedüli megoldás a társadalom őszinte tájékoztatása, az eddigi hazug, álszent rendszer leleplezése, megismertetése és össztársadalmi akarattal való, esetenként fájdalmas átalakításra lenne szükség. Csakhogy az a politikai vezető párt, amelyik ezt megteszi, biztosan elveszíti a társadalom, a szavazók szimpátiáját, tehát borítékolva van a soron következő választásokon a veresége.

Az orvostársadalom, bár leginkább látja a hibákat, az esetleges megoldási lehetőségeket, alacsony száma, szavazati potenciálja miatt nem képvisel jelentős erőt, s még az is megosztott. Az egyetlen lehetőség a változtatásra a társadalom kezében van, de a társadalom egy része teljesen alul- vagy félreinformált, más részét nem érdekli, harmadik része pedig hagyományosan összeköti a betegséggel, a fájdalommal, a bajjal az egészségügyet, s inkább nem foglalkozik vele, amíg nem beteg. Amikor pedig azzá válik, akkor az azonnali előnyszerzés, a jobb ellátás reménye a legfontosabb tényező.

Az emberek tudatába az a szocialista évtizedek alatt tudatosan sulykolt, majd azóta is pártállástól függetlenül fenntartott szlogen, hogy az egészséghez való jog mindenkié, társul azzal az anomáliával, miszerint az egészségügyi ellátás magas szinten mindenki számára ingyenes kell legyen. Ehhez egyetlen nyugati/keleti jóléti társadalom sem képes megteremteni a szükséges anyagi fedezetet. S ha ők nem, akkor mi miként engedhetnénk meg? Nem is engedjük, de ezt nem merjük kijelenteni. Nem merünk szembenézni a valósággal: kísértetiesen fogy a fiatal alkalmas orvosutánpótlás, egyre kevesebb a pénz az egyre többet igénylő modern orvostechnológiákra.

Tényleg azt hisszük, hogy elég pénzünk van, hogy mindenkinek, aki saját hibájából ittas vezetéssel embereket öl meg, az összetörött csontjait millió forintokba kerülő svájci szegekkel, csavarokkal kezelhetjük, hogy az évek alatt alkoholizálva tönkrement májakat több tízmillió forintért májátültetéssel orvosolhatjuk, hogy a saját felelősségére évtizedekig dohányzók tüdőrákját közösen kell kezeljük súlyos pénzekért, vagy a mértékletességet nem ismerők túlsúly által okozott betegségeinek kezelését mindenkinek egyenlően legmagasabb szinten ellátva meg tudjuk fizetni?!

Egyszerű állampolgárként harcolunk azért, hogy kisvárosunkban legyen kórház, de nem gondolunk bele, hogy egy ilyen kiskórházban még megközelítőleg sem lehet olyan színvonalon gyógyítani, mint egy nagy centrumban. Ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy mit választana a tisztelt állampolgár: azt, hogy helyben kezelik gyengén, vagy tőle 50 kilométerre magas szinten, akkor mit választana?

Össztársadalmi felháborodás fogadta és szüntette meg az orvosok által a legkevésbé sem kívánt „vizitdíjat”, ami fél csomag cigaretta vagy egy buszjegy áránál is kevesebb volt. Akkor vajon, hogy lenne képes a társadalom elfogadni azt a tényt, hogy jelenleg csak átlagos, közepes ellátásra van pénze a társadalomnak? Aki jobbat vagy többet akar, az ne az orvos, az ápoló zsebébe dugdossa a borítékot, hanem egy magánbiztosítónak fizessen be két doboz cigaretta és egy üveg pálinka árát, aki meg kétágyas kórtermet, főorvosi ellátást és svájci protézist szeretne, az tíz doboz cigaretta és két üveg pálinka árát fizesse be havonta. Aki egészségesen él, az kevesebbet fizessen, mint aki dohányzik, túlsúlyos vagy extrém sportokat űz. Mindezeket a józan ész diktálná, és nem kellene nekünk itt, Magyarországon feltalálni a spanyolviaszt.

A társadalomnak fel kell állítania egy értékrendet, amiben az egyszerű szakképesítés nélküli munka után járó minimálbér hányszorosát éri egy tanult szakmunkás, egy tanító, egy orvos és egy futballista munkája. Ennek a súlyozásnak figyelembe kell venni nem csak a veríték mennyiségét, hanem a társadalom számára végzett munka fontosságát, hasznosságát is. Ha ez megtörténne, akkor nem fenyegetne a veszély, hogy minket már nem lesz, aki gyógyítson.

Dr. Szabó Zsolt PhD egyetemi docens, főorvos, a Magyar Kézsebész Társaság elnöke, a Kézsebészeti Világtársaság Főtitkára